2016. szeptember 16., péntek

Hitvilágok - képi lenyomatban

Rendhagyó, s egyben nem mindennapi tárlat avatására jöttünk össze:  megszemlélni Márton Ildikó fotóit. A falakon látható képekkel igazából egy ihletett, igen alapos műhelymunka gyümölcsei révén, művészi vallomás gyanánt szembesülhetünk – olyan gesztus ez, ami ritkán történik meg az átlagember életében. Az alkotás ugyanis, még az is, ami összehangolt munka, közösségi erőfeszítés eredménye, mélységesen személyes tevékenység, s a végső eredmény bejelentéséig illik diszkréten kezelni.
Természetesen, amennyiben a művész egyetért vele, vagy egyenesen ő maga a kezdeményező, akkor éljünk bátran a lehetőséggel, s ártsuk bele mi is magunkat abba az ügybe, amiről előbb-utóbb úgy is kiderül, hogy mindannyiunkra tartozik.
Márton Ildikó ritka kegyben részesített bennünket azáltal, hogy megosztotta velünk azokat az elképzeléseit, ötleteit és talán kételyeit is, amelyek a Corvina könyvkiadó felkérésére illusztrálandó istenes versgyűjtemény – munkacíme Isten oltó-kése – lehetséges képi anyagára vonatkoznak.
Magyarán az történt: felkérték, hogy szellemileg-hangulatilag illeszkedő fotókkal tegye ki a megfelelő grafikai hangsúlyokat és árnyalatokat. Az, hogy mindezt milyen forrásból és milyen fokú átéltség révén sikerül neki elérnie, most itt áll a szemünk előtt – a könyvbe emelt 33 magyar költőtől válogatott 33 istenes vershez többé-kevésbé illeszkedő tárlatba rendezve.
A döntés joga, mint tudjuk, a szerzőn túl a majdani könyv szerkesztőjét illeti meg, mi inkább csak véleményt alkotunk/mondunk, pontosabban csak rezonálunk az elképzelésre. Ehhez viszont nem árt ismerni az illusztráció készítés belső elvárásait. Legszerencsésebb megoldás, ha kép és szöveg kölcsönös egymásra hatással illeszkedik össze. Erre azonban csak két, szorosan együtt gondolkodó, kortárs alkotó képes. Konkrétan, ez a verseskönyv „hozott anyagnak” számít, amelyhez az illusztrátornak – esetünkben a fotósnak – mindvégig igazodnia kell. Művészi szabadsága ott rejlik a 33 szerzőtől származó szöveg értelmezési módja mögött, s a cél az, hogy e nehéz szolgaságból felemelt fővel, önerőből kerüljön ki. Ennek különféle alkotói módszerei és fogásai vannak, amiket a képíró művészek maguk alakítanak ki hosszabb-rövidebb tapasztalataik alapján.
Anélkül, hogy befolyásolni szándékoznám a tisztelt látogatókat, megkísérlem a továbbiakban osztozni velük személyes benyomásaimmal, az eredményt illetően. Abból indulok ki, hogy nem kérem a fotóművésztől minden áron számon, hogy első látásra is felismerhetően, egyértelműen utaljon illusztrációjával egy-egy szöveg tartalmi vonatkozásaira. Az sem nevezhető bajnak, ha úgy tűnik, hogy egy-egy képnek és hozzá rendelt szövegnek látszólag nem sok közük van egymáshoz.
Az összefüggések mindig mélyebbek kell hogy legyenek a látszatnál és a direkt ábrázolásnál. A vérbeli szakralitás éppen azáltal emelkedik a vulgárisan realista világlátás fölé, hogy rezdülésnyi sejtések, érzések és sugallatok formájában, az átlényegítés ködös, leheletfinom fátylát soha meg nem sértve utal vissza tárgyára, újra és újra feltett kérdések formájában kísérletezik a maga módján a megismeréssel. A direkt utalások, a durva egyszerűsítések mindig levesznek a hatásból – ahelyett, hogy erősítenék azt –, ám ha az illusztrátor munkáját összefüggő egésznek tekintjük, amely nem nevezhető egyszerűen 33 értelmezés mechanikus összegének, akkor felfedezhetjük munkájában a koncepció egységét, azt az átfogó víziót, amellyel a művész felszabadítja magát alárendelt helyzetéből és 33 illusztráció helyett 33 ihletett megnyilvánulásból összeálló, egységes mozaikképet illeszthet az amúgy ugyancsak szellemi-művészi egységre törekvő szövegválogatás mellé.
Márton Ildikó tárlatának anyagából
Milyen ez a művész által megjelenített szakrális képvilág? Láthatjuk: kemény, erős vonásokkal és hangsúlyokkal felrajzolva, kizárólag fekete-fehér színvilágba transzponálva. Mindezzel a szerző azt is sugallja a számunkra, hogy hitvilágának képi lenyomatát igen határozottnak, líraian erőteljesnek, grafikusnak képzeli el, mellőzve minden szépelgést és fölösleges cicomázást, hátat fordítva a hatásvadászat esetleges csáberejének. Az a tény, hogy a sokféle megközelítésnek egységes nyelvezetben és vizualitásban képes volt eleget tenni, a szerző és feladata szerencsés egymásra találásával magyarázható.
Most már csak azt kell mérlegelnünk, hogy Márton Ildikó itt látható munkái megfelelnek-e a magyar költészet legjobbjaitól származó szakrális költészet megvilágosítóinak? Idáig jutva, szubjektív válaszom egyértelműen egyszerű: igen!
A többi a kiadó és az olvasó dolga. Kívánjunk hozzá mindnyájuknak sok sikert! Ezennel a kiállítást megnyitottnak tekinthetjük.

Csíkszereda , 2016. szeptember 15.

2016. szeptember 15., csütörtök

Vendégbejegyzés: Székedi Ferenc - Ádám Gyula szakrális tárlatáról

Manapság mindenki fotózik, sőt azt is mondhatnám, hogy szűkebb és tágabb hazánkban, Csíkban, a Székelyföldön, Erdélyben kiváló fotóművészekben sem szűkölködünk. De akkor mi teszi mégis egyedivé Ádám Gyulát a fotóművészek között?

Ahhoz, hogy ezt a titkot megfejtsük, két úton kell elindulnunk. Az egyik Ádám Gyula viszonya az emberekkel, másik Ádám Gyula viszonya a képzőművészettel. Maradjunk az elsőnél és kérem, ne döbbenjenek meg, de egy kvantumfizikai példával kezdem. Az egyik legnagyobb német fizikusnak, Heisenbergnek létezik egy úgynevezett határozatlansági tétele, miszerint a mikrovilágban egy részecske helyét vagy sebességét egy időben nem lehet pontosan meghatározni. Sőt, bármiféle agyon technicizált eszközzel is próbálnánk megtenni, annál nagyobb lenne a tévedésünk, mert maga a megfigyelés is hatással van a megfigyelt objektumra.

És azt hiszem, önök már értik is, hová akarok kilyukadni.
Amikor egy fotós embereket, kisebb vagy nagyobb csoportokat fényképez és ők ezzel tisztában vannak, akkor megváltozik a viselkedésük: immár nem ugyanazok, akik voltak, hanem mássá válnak: lehetnek félénkek, modorosak, elutasítók, vidámak, szomorúak, közömbösek, az emberi magatartások és a hozzájuk tartozó érzelmi és arckifejezési skálák mondhatni végtelenek. A fotós tehát hiába próbálja lencsevégre kapni az éppen észlelt valóságot, mert az menet közben, akár az exponálás pillanatában is megváltozik. Hogyan lehetne ezen segíteni? Vannak fotósok, akik adott helyzetre megpróbálják újra beállítani az alanyokat, mások önmagukat igyekeznek észrevétlenné tenni, de létezik egy harmadik út, és az a közösségi magatartás. Ezen jár Ádám Gyula, amikor csángó, székely vagy más közösségeket és kultikus helyszíneket fényképez. Nem a kívülálló rálátásával, hanem az alaposan megismert életforma érzékenységével és lelki átélésével választja ki és közelíti meg témáit, akár úgy is fogalmazhatnék: nem csupán exponál, hanem ott van mindabban, amit megörökít. Noha megtehetné, de soha nem keresi az egzotikumot, hanem a belső emberi világokat fürkészi-kutatja, amelyek ráteszik a maguk pecsétjét a szűkebb vagy tágabb tárgyi vagy akár természeti környezetre is. Igy válnak képei nem csupán emberközpontúakká, hanem egyetemesekké: egy-egy arcban, egy-egy mozdulatban, a csoportos viselkedések dinamikájában vagy drámaiságában felfedezi azt a jellegzetességet vagy azt a kapcsolati hálót, amely azután hatalmas vizuális erővel sugároz ki a képeiről.

Ez tehát az egyik út. A másik pedig, amelyiken halad: a képzőművészet eszközeinek a felhasználása. Ádám Gyula képei soha nem véletlenszerűek, hanem mindig meg vannak komponálva. Fejben megkezdődik mindez már jóval az expozíció pillanata előtt, a szögek keresésével, a téma kiválasztásával és bekeretezésével, és folytatódik az utómunkán, ahol akár kisebb vágásokkal is minden a helyére kerül, miközben a kép megtalálja saját egyensúlyát vagy legtöbbször az aranymetszéssel harmonizáló arányait. Hasonlóképpen a képzőművészetre utal egy másik vonatkozás is. Ádám Gyula erőteljes és senkit érintetlenül nem hagyó mondanivalója számára mindig felfedezi a legtalálóbb fényhatásokat és színtársításokat. Gyakran elgondolkodom: hogyha valamilyen hipermodern számítógépes program átalakítaná festményekké a fotóit, akkor ugyancsak meglepődnénk, hány meg hány klasszikus festő munkásságához társíthatnánk mindazt, amit egyetlen csíki fotóművész hasított ki a minket körülvevő világból.


Ádám Gyula most a szakralitás témakörében állítja ki több évtizedet átfogó képeinek egy piciny töredékét, de akár a kristály az egészet, ugyanúgy tükrözik ezek a fotók művészetének teljességét. A szakralitás, amely több mint szentség vagy istenimádat, amelyről könyvtárnyi a teológiai és a világi irodalom, ezeken a képeken leginkább amolyan népi szakralitásként, vagy egy jóval beszűkítettebb értelmezésben, népi vallásosságként van jelen. Hogyha alapjaira bontjuk ezt a vallásosságot, akkor szellemi és tárgyi vonatkozásokat találunk, egymástól soha nem szigorúan elhatárolódva, hanem ötvöződve, egymásba hatolva. Egy fotós számára nyilvánvalóan a liturgikus vagy a népi szakrális tárgyak megközelítése, megörökítése a könnyebb út és az a nehezebb, amely az istenhitet, az égiekbe vetett bizalmat, ha úgy tetszik a ráció által csak leírható, de nem magyarázható transzcendenciát próbálja bemutatni az emberi arcokon, magatartásban, viselkedésben, érzelmi, szellemi és tárgyi környezetben.


Ádám Gyula fotói

Nyilvánvalóan ez a második a nehezebb út és Ádám Gyulát olyan fából faragták, aki mindig a nehezebbet választja. Karcfalván született, 1961-ben. Pályafutását, néptáncos múltját, tanulmányait, díjait, kiállításainak, könyvillusztrációinak, önálló kiadványainak a számát, címét, megnevezését, az általa szervezett fotótáborok jegyzékét a világhálón bárki megtalálja. De azt már nem, hogy Karcfalvát valamikor Boldogasszony falvának hívták, és aki ott született, az családjában, hagyományaiban, szülőföldjének történetiségében is, önmaga éltető és alkotó erejévé alakítja át a szakralítást, az istenhitet és az emberszeretet. Ádám Gyulával ez történt. És valamennyiünk számára nagy öröm, hogy ez így alakult.

(Elhangzott 2016. szeptember 14-én – Csíksomlyón, a Jakab Antal Tanulmányi Házban, a Boldogasszony oltalmában cimű tárlat megnyitásakor)