Capa-sztori: A sziciliai

Sebesült troinai kislány. Szicilia, 1943
Fotó Robert Capa

Robert Capa regényében  (Kissé elmosódva. Emlékeim a háborúról. Park kiadó) csak úgy váltják egymást a helyzetek, s a szerző-fotóriporter is sűrűn alakul hozzájuk. Nemcsak azért, hogy életben maradjon, de azért is, hogy elvégezhesse munkáját. Mert nem elég az, hogy szorultságából rendszerint kivágja magát - bizonyatani is kell, hogy alapvetően a munka, a háború megörökítése foglalkoztatja.

A sziciliai partraszállást Capa úgy éli át, mint egy nagy versenyfutást: egyrészt keresik az ellenséget, aki oly gyorsan menekül, hogy szinte föl sem lehet fedezni, másrészt a csapatok azon versengenek, ki jut hamarabb Palermóba, a sziget fővárosába. A filmtekercsek fogynak, a partra szálló szövetséges csapatok rendületlenül haladnak - három hét alatt elérik Palermót. A németek elvonultak, nincsenek sehol, az olasz erők pedig örömmel emelik fel a két kezüket. A népség pedig tombolva ünnepel. A bevonulókkal érkező Capát mindenki sziciliainak nézi, hiszen úgy tűnik, az amerikai katonák mindegyikének van itt egy-egy rokona, barátja, jó ismerőse. Miért tegyenek épp vele kivételt?

"A lakosság azon hányada, amely a férfinemhez tartozott, mindenáron kezet óhajtott rázni velem, az éltesebb nők meg akartak csókolni, a fiatalabbak virággal és gyümölccsel gyömöszölték teli a dzsipet. A fotografálást egyik tevékenység sem mozdította elő különösebben.
Egyetlen puskalövés nélkül érkeztünk el Palermo kapujáig. A harckocsikat vezénylő hadnagy rádión kapcsolatba lépett a főhadiszállással, és engedélyt kért, hogy behatolhasson a városba. Amikor a főhadiszállás értesült, hogy Palermóban nincs semmiféle ellenállás, parancsot adott, hogy álljunk meg, és várjuk be a vezénylő tábornokot. A magunk részéről nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel illettük a főhadiszállást, de várakoztunk. Rövidesen befutott a hadtest parancsnoka, Keyes tábornok szárnysegédeinek, valamint a katonai rendőrök népes rajának gyűrűjében. Ez utóbbiak azonmód át is vették a hatalmat, és egy szempillantás alatt lehetetlenné tették a harckocsik, a katonák meg a haditudósítók továbbjutását.
Keyes tábornok utasította a rendőröket, hogy kerítsenek elő az ünneplő tömegből néhány olasz csendőrt. A csendőröket hamarosan előállították. Keyes tábornok közölte velük, hogy a legkevésbé sem érdekli, kollaboránsok-e vagy sem, neki csak egy a fontos: Palermo olasz városparancsnoka. - Yes, yes - bólogattak a csendőrök, de meg se moccantak. A kétségbeesett tábornok tolmácsért fohászkodott, mire felajánlottam szolgálataimat. Valahogy sikerült a csendőrök értésére adnom a lényeget. Elmagyaráztam, hogy a tábornok úr szeretné elkerülni a fölösleges vérontást, és azt akarja, hogy az olasz városparancsnok hirdesse ki a lakosságnak a megadás feltételeit. - Si, si - bólogattak a csendőrök, és két katonai rendőr kíséretében felmásztak egy dzsipre, amely elindult velük a belváros felé.
A dzsip negyedóra múlva visszatért. A hátsó ülésen a két sugárzón vigyorgó csendőr közt egy módfelett boldogtalan olasz dandártábornok gubbasztott. Keyes átvezényelte az izzadó főtisztet a saját parancsnoki gépkocsijába, és ismét kiadta az utasítást a katonai rendőröknek, hogy egy lelket se engedjenek innen tovább. Azzal kitűzött egy fehér zászlót a kocsijára, és úgy látszott, hogy a hadsereg nélkül akarja lebonyolítani Palermo bevételét.
Na, itt pöfög tova az én megadási ceremóniám, gondoltam letörten. De mielőtt a kocsi elindult volna, Keyes tábornok felém fordult.
- Tolmács! Ide! - parancsolta."

A "sziciliai" pedig újabb kényelmetlen helyzetbe került, amiből - nyilván - sikeresen kivágta magát. Sikerült rávennie az olasz tisztet, aki egyszer már megadta magát, hogy ne törődjön a formasággal, tegyen az amerikai parancsnok kedvére, s legfeljebb még egyszer megadja magát - olyan nagy dolog az? Egy olyan háborúban, amit sokan amolyan jó kis buliként élnek át, nyilván mindez nem számít. Csak egy a fontos: az életben maradás. No és - a fényképek...