Capa-sztori: Jótékony hasmars

A harci eseményeket leszámítva is állandó veszély a haditudósító élete. Különösen a Robert Capaé: állandóan feje fölött lóg magyar állampolgárságának Damoklész kardja. Ideig-óráig szárnyai alá veszi egy-egy szerkesztőség, de a fronton annyi a parancsnok és olyan sokfélék, hogy ki tudja, mikor bukik le az ember? Az algiri csaták után, közvetlenül a sziciliai partraszállás várvavárt pillanata előtt egy rettegő hangulatában, amikor Capa azon töpreng, mikor toloncolják vissza Londonba, váratlanul egy fotós kolléga szolgáltat akaratlanul menlevelet. A sztori érdekes is, jellemző is és a véletlen mindenhatóságát példázza - ha nem is minden időkben, de döntő pillanatokban. Capa így meséli el könyvében (Kissé elmosódva. Emlékeim a háborúról. Park kiadó):

Monreale, Szicilia (1943): Tárt karokkal várják az amerikai csapatokat.
Foto Robert Capa

"Ott lézengtem a PR-részlegen, és kétségbeesetten vártam a csodát, ami történni szokott velem. Ezúttal a férfivécén következett be. Ott találkoztam ugyanis egy kollégámmal, egy háborús fotóriporterrel, aki rendkívül rossz állapotban volt. Elkapta szegényt a „babkonzervhasmars", de olyan erővel, hogy el sem moccanhatott a klotyóról. Elmesélte, hogy hónapokig tartó kiképzést kapott egy különleges feladat elvégzésére: ejtó'ernyővel kéne leugrania az első bevetésére induló légideszant-hadosztállyal. Arra kapott megbízást, hogy tudósítson a támadásról, de olyan beteg lett, hogy az utolsó pillanatban visszaküldték.
Egyébként elég filozofikusán szemlélte az ügyet. Az ejtőernyős ugrásért meg amúgy sem rajongott különösebben. Megragadtam az alkalmat, hogy egy hasmarssal két pasason is segíthessek - megkérdeztem, hogy nem helyettesíthetném-e. A kolléga üzenetet küldött a légideszantosok parancsnokságára, onnan meg egy repülőgépet küldtek értem, és elszállítottak Kairouan szomszédságába, a tunéziai sivatag kellős közepére, egy hatalmas, rögtönzött repülőtérre, ahol csapatszállító gépek százai sorakoztak felszállásra készen.
Betereltek a PR-sátorba, ahol nem más, mint az én londoni barátom, Chris Scott kapitány fogadott, akit Londonból épp a 9. csapatszállító alakulat PR-részlegéhez vezényeltek át. Előadtam neki a históriámat, teljes egészében.
- Egyszóval, te még mindig ellenséges idegen vagy, Cápa? És még mindig holmi piros hajú lányokat hajkurászol? - Megmutattam neki Pircsi fényképét. Hosszú ideig nézegette. - Tényleg nagy kár, hogy hősi halált fogsz halni az invázió során. Kénytelen leszek hazarepülni Londonba, hogy személyesen tudassam a szomorú hírt a piros hajú leányzóval. De a te kedvedért, Cápa, még ezt is megteszem.
Átkísért Ridgway vezérőrnagyhoz, a 82. ejtőernyős-hadosztály parancsnokához, és bemutatott neki. A vezérőrnagy roppant barátságos volt.
- Ha maga hajlandó együtt ugrálni a katonáimmal, és fotózni őket harc közben, fütyülök rá, hogy maga magyar vagy kínai vagy bármi más. Ugrott már valaha ejtőernyővel?
- Nem, uram.
- Nos, hát nem éppen természetes dolog, de azért nincs benne semmi különös."

Az útrakelésnek semmi akadálya tehát. De hogy lesz ebből fotó? És mikor? Erről a következő alkalommal...