2011. június 6., hétfő

Anyák és gyermekek



Egy kép, amit átélhettem magam is, miközben készült...


Csángó szobrászművész, Petrás Mária Mária-szobrocskáiból készült tárlatát vitték le Csíkszeredából kultúra szervező és kedvelő barátaim Sepsiszentgyörgyre, s nekem erre az eseményre valamiféle kalauz-szerepet találtak ki: hogy a megnyitóra összegyűlt közönség előtt leüssem az alaphangot, belehelyezzem a találkozást a tárlat nyújtotta élménybe.


A tárlat felelőse, Ádám Gyula eközben végezte azt, amihez talán a legjobban ért: összeszedegetni maga körül a látványmorzsákat, a jelentéses pillanatokat, a kompozícióba illő esetlegességeket. Ezt pedig bár diszkréten, de nagyon is nyíltan tette. Fotográfusként, aki felvállalja hivatása leglényegét - a mélyen humánus, sosem agresszív, ám mindig működő indiszkréciót.


Gépével leakadt az itt látható kismamánál és annak a szó szoros értelmében ölben hordozott gyermekénél. Aki a tárlatnyitó ünnepélyes meghittségében, gyermekét csillapítva-nyugtatgatva sétálgatott jobbra-balra, előre-hátra, le és fel, oda és vissza, körben a falak mentén, meg-megállva, a gyermek testét a magáéval egy ütemre ringatva, békítve, nem feltűnően, természetesen, mintha a falon lógó szobrocskák ünnepélyes békéje költözött volna belé is.


Miközben mondtam a magamét és magamon éreztem a terem figyelmét, én magam kíváncsian követtem a fotós megannyi próbálkozását, hogy a témát ne csak megörökítse, hanem kihozza belőle azt az összhangot, amit az élmény különössége hirtelen felkínált. Pillanatkép ez; egyfajta tárlatriport. A tűnődő csodálat maga. A képen is, bennünk is. A pillanat vergődő lepkéje. Aminek, sajna, a hímpora legtöbbször ott marad avatatlan ujjainkon...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése