2010. augusztus 31., kedd

Házgyár


Van egy kis időm, kinn süvít a szél, hegynagy-
ságú felhő-
ket taszítva-
görgetve, ülepszik a kávé, miközben a Fotóklik-
ken járkálok előre hátra. Megnézem az eseménynaptárt, a soros tárlatok adataiba is bekukkantok, a mutatványképek vonzanak, de az események tőlem távol esnek meg, inkább csak elképzelem őket...

Gyerünk a galériába is, jól el lehet barangolni kínálatában. Megakad a szemem a címen: Azok a 60-as, 70-es évek... Ez az én jelen időm! Az ifjúságomé, amikor még majd minden előttem állt; azokkal a korlátozott, behatárolt, csonka lehetőségekkel, de előttem... Ide belépünk, retro-élményre vágyva. Hajdú Gabriella 7 képből álló sorozata végigpörög előttem egyszer, kétszer, háromszor. Ismerős arcok, színek, gesztusok, bemozdulások, merev szépségek és sablonok váltogatják egymást.

Minduntalan megállok egynél: Házgyári lakások építői, 1975. Egy csoport ember, szépiában is fekete-fehér, beöltözve. Mosolyognak. Egytől egyig vidámak. Mitől? Vajon csak megjátsszák? A fotózás kedvéért? Élbrigád talán? Jutalomtáblára készül a kép? Emlékfotó? Gondolnak-e arra, mit üzen majd ez a felvétel kereken 35 év múlva?

Boldogok ezek az emberek? Csak nekem tűnik úgy? A társadalom kérmje voltak. Papíron, az ideológiában. Mindenütt róluk beszéltek. Az épülő világ építőiről. A göncökbe bújt, egyenzubbonyos, micisapkás csapatról. A melósokról. A kijátszottakról. Akik a maguk során szintén próbáltak másokat kijátszani. Macska-egér világ. Épülő világ. Mosolyos világ - hol vagy? Ezen a képen? Vagy lakótelepi házak máló vakolata mögött?

Egyáltalán, jól látok még?

2010. augusztus 30., hétfő

Patakcsobogás

Várday Béla érdekes, forma-
kísérleti sorozat-
tal lepett meg. Az általam (is) szerkesz-
tett Káfé főnix-
be szánta, ahol látható is belőle egy szűkebb válogatás, itt csak jelezném, hogy ezt a fajta studiumot sem tartom egyszerű formajátéknak. Örvendek annak, hogy az alkotót nem ragadta el a "patak sodra", nem állt neki grafikailag alakítani, szerkeszteni a puszta látvány hozta jelentésmezőt, inkább annak a végtelen lehetőségéből merített bőven, hogy kétszer nem lehet ugyanabba a folyó vízbe lépni, ergo, kétszer nem lehet ugyanazt a patakképet rögzíteni. Az örök változás, a víz fodrozódása, hömpölygése, szökellése, siklása, zúdulása (stb., stb...) adja a csobogást magát is, ha nem is halljuk a természet hangját. Az anyag többféle - szilárd és folyékony - megjelenési módjának egymásra hatása, szimbiózisa látszik itt nagyon jól, színekre bontva, egyedi, alkalmi elrendeződésben.

Szép munka, filozofikus-zenei áthallásokkal. Ami a technikai finomságokat illeti, ott a szakértőkre bízom magam. Számomra elég, hogy eltöprenghettem egy tucatnyi kép fölött.

2010. augusztus 28., szombat

Szenvedély


Eötvös Loránd, a világhírű magyar fizikus, a torziós inga feltalálója rendkívül sokoldalú ember volt s ebben a szellemben élt családja is. Kevesen tudják, hogy az egész világra kiterjedt expedíciói és földmérései nem csak munkát, hanem szenvedélyes időtöltést is jelentettek számára. Elkötelezett hegymászó volt, bár fegyvertényeiről nem sokat beszélt, és már 18 éves kora óta komoly teljesítményeket mutatott fel. Az alpinizmusban odáig vitte, hogy az olaszországi Cadin hegycsoportban feltárt és elsőként megmászott második legmagasabb, 2837 m-es csúcsot róla nevezték el Cima di Eötvösnek. Lányai, Ilona és Rolanda gyakran elkísérték apjukat nyaktörő útjaira s versenyt túráztak vele... Az 1848-1919 között élt tudós báró, aki egy időben oktatási miniszter is volt, a hegymászás szenvedélye mellett a fényképezésnek is hódolt. Ahová csak tehette, magával vitte értékes fotografáló felszerelését és földmérő munkáját, hegymászó túráit, a bejárt tájak szépségeit kitűnő minőségű fotográfiákkal dokumentálta. Külön hobbija volt térhatású fotókkal megörökíteni különböző eseményeket és természeti ritkaságokat. Fotóiból számosat tanulmányozni lehet a tudós emlékezetére készített virtuális múzeumban, onnan emeltem ki két jellegzetes darabot: az egyik alpesi tájat ábrázol, a másik munkatársairól készült egy vidéki munkabázison, ún. tanyahajón. Mindkét kép egy hasznosan és szenvedéllyel töltött élet felbecsülhetetlen értékű hozadékának jelzésértékű mindtadarabja.


2010. augusztus 26., csütörtök

Roham előtt


Igen kedves emberem - szomszé-
dom - tartózko-
dik e napokban a csíkszere-
dai kórházban, fenn a Laji dombján. Nem kívánom senkinek az ilyen időtöltést, bár manapság a kórházi lét jóval lazább, mint akár húsz évvel ezelőtt. A beutalt beteg akkor fogadhat látogatót, amikor kedve szottyan, mert a járványos fertőzések kiváltotta karantént leszámítva a kórházak vezetőségei tudják: a hozzátartozók, a betegekhez bejárók segítségére vannak utalva.

Pár órai keresgélés után előveszem egyik kedves, ahányszor ránézek, mindig szorongó szomorúságba ejtő képemet. Egy kórházi riportomhoz készítette a nyolcvanas évek elején Székely Sándor fotóriporter kollégám és sorstársam, aki jó pár napon át téblábolt a csíkszeredai kórház környékén és osztályain, akárcsak korábban jómagam, s néhány órát várakozott a februári hidegben, a kórházudvart lezáró sorompó és kapusfülke előtt, farkasszemet nézve a sorompó mögött gyülekező, fagytól tipegő-topogó tömeggel, akik arra vártak, hogy pontban 14 órakor megmoccanjon az elektromosan irányított kórházkapu s kezdetét vegye a hivatalos látogatási idő.

Csúcsteljesítménynek tartom ezt a néma várakozást, feszülést kifejező, lényegében lesipuskás fotót, amely nem csupán annak a fagyos kora délutánnak az emlékét rögzíti, hanem az egész korszak összeszorított fogú fegyelmének a megalázó voltát, amit mindenek dacára vállaltak és magukévá tettek az emberek. Dühöngve, magunkba fordulva morgolódtunk, sorainkat összezárva, konokul kivártuk a pillanatot, amikor elindulhatott a roham.

Látni kellett volna azt a versenyfutást, ami a kórházbejáratig mozgásba hozta a dermedt emberek százait. Ma már ilyen látvány elképzelhetetlen. Az a kapu talán csak egy rosszemlékű maradvány. Vagy már az sem, csupán leltári tárgy...

2010. augusztus 25., szerda

Kőzápor után


Üzent Székely-
udvar-
helyről Berecz Edgár barátom, ez a megve-
szekedett utazó, aki szegény ugyan, mint a templom egere, de képes százvalahány euróval a zsebében bebarangolni szinte az egész Balkánt - no, nem a kellemes, luxus helyeket, mint amilyenek a görög szigetek például, hanem Bulgárián át Macedóniát, majd Albániát, ahol hihetetlenül nagy az elmaradottság és a nyomor, de hiányzanak a civilizáció "betegségei".

Útirajza mellé elküldött 52 fotót is, amit útja során készített. Blogomhoz ezt a piros, betört ablakú vasúti szerelvényt választottam, amely külföldi segélyek formájában jutott el az albánokhoz s alkalmazkodott a maga módján a szokatlan körülményekhez. (A képhez mellékelt útirajzból: "Ez a kövekkel agyondobált ablakú vonat régi olasz segélycsomag vonat volt, az albánok a végtelenségig lehurbolták, ennek ellenére mégis kényelmes volt. Élveztem, ahogyan a kalauznő egy kicsi bőrvágóollóval jött jegyet csiptetni. Annál kevésbé élveztem , amikor elkezdődött kint a kődobálás. Egy kujakomnyi kő hozzánk is berepült, lett persze nagy felzúdulás...") Edgár barátunk írja, hogy arrafelé mindennaposak a mozgó vonatra zúdított kőzáporok, amelyek szerzői gyerekek, s amelynek oka az, hogy a szkipetárok földjén istentelenül sok a kő, az ember ha azt akarja, hogy valami megteremjen a szegényes földecskéjén, meg kell szabadítania a kövektől. Amúgy a vonatot mindenki használja, s bár nem lehet újdonságnak tekinteni, "minden kicsi falucska állomásán megálltunk, sőt még a falucska nélküli állomásokon is. Itt a vonat nagy látványosságnak bizonyult, mert a fél falu kivonult vonatot nézni és biciklikkel, motorbiciklikkel, szamarakkal vagy lovas kordékkal hazafuvarozni a nagymama és a szomszéd csomagjait." Az utazónak persze illik alkalmazkodni a hely szelleméhez, s végül már nem is az ablakbetörésért magáért neheztelt az ismeretlen gyerkőcökre, hanem amiatt, hogy az összetört, repedezett, szilánkos ablakszemek miatt lehetetlenség volt az elsuhanó tájat csodálni, odabentről fényképezni.

Az is igaz - fűzi megállapításaihoz Berecz barátunk -, hogy Albániában sok helyen nem is nagyon van mit nézni a tájon, ugyanis minden kopár szikla. Nem csoda, hogy kedvenc látványa a vele együtt utazó idős asszonyok voltak, "akik ahányan voltak, mind másféleképpen kötötték meg a kendőjüket. Hol a fejtetőn, hol hátul a tarkón, hol az állon..." Kép és szöveg sokszor szimbiózisban él, összeolvad Berecz Edgárnál: van, amit szavakkal hitelesebben ábrázol, mintha csak fotót készítene, máskor a képei mögött egész történet rejlik, amit szavakkal nehéz kifejezni...

(Berecz Edgárról szóló egyéb bejegyzések: Fehér halálfej, vörös alapon; Gagauz menyasszony; Lagúna; Bosnyák piramisok)

2010. augusztus 24., kedd

Facsaratos kémény


Az itt látható építészeti furcsaság a kolozsvári Mócok (Unió) utcában álló egyik 18. századi házon látható. A város történelmének legendás ismerője, néhai Kelemen Lajos történész-levéltáros nevezte el a csavart alakú kéményt "facsaratos kémény"-nek, amely így különleges státust is nyert Erdély központjának érdekességei között. Némely helytörténész úgy tudta, hogy a csavarás a török hódítók lelkén szárad, mások viszont feltételezik, hogy a házat német telepesek emelték s a kéményt a barokk kor divatjának megfelelően, egyszerűen csak a díszítés kedvéért az építő "megfacsarta".

Ámde milyen az ember? Egy kis legenda, borzongás nélkül nem is veszi komolyan a műemlékeket, természetes hát, hogy e máskülönben nem igazán rendhagyó épülethez is megszületett a szükséges körítés, jócskán gyermeteg történet formájában.

Az 1990-es, legutolsó Előre Naptárban Lőwy Dániel írta meg érzékletesen a facsaratos kémény körüli hiedelmeket (Város felülnézetben c. izgalmas esszéje egy sokat tapasztalt kéményseprő tapasztalatai nyomán vette számba Kolozsvár érdekes építészeti emlékeit), s ebben a sűrített tető- és kéménytörténetben nagy hangsúlyt kaptak az eredeti fotók is.

Az a bizonyos legenda (a Lőwy által legkedvesebbnek nevezett) pedig így szólt:

A házban valamikor egy igen fázós tulajdonos lakott, aki állandóan fűtött a kályháiban. A kéményen át kitóduló füst viszont szörnyen ingerelte a monostori Vámház közelében lakó ördög amúgy nem kényes orrát. Meglátogatta volna a fázós lakót, de a városba nem nyerhetett bebocsátást, ezért az éj leple alatt lopózott oda a füstöt ontó házhoz, s bosszúból úgy megcsavarta a kéményét, hogy azóta is a csodájára járnak.

2010. augusztus 23., hétfő

Plakát


Egy jó fotó minden pénzt megér. Ez akkor is igaz, ha plakátot tervez az ember. Hát még, ha fotós eseményre hívja föl a figyelmet az a plakát...

Július 23-i beírásomban említést tettem egy csíkmenasági fotótárlatról, melyen szakszerűen feldolgozott fotódokumentumokat mutattak be a település családi portáiról összegyűjtött tábori emlékekről. A tárlat annyira jól sikerült és valósággal történelmi lelkiismeretévé vált a helyi közösségnek, hogy a szervezők - a Hargita Megyei Kulturális Központ, Hargita Megye Tanácsa, az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület és a székelyudvarhelyi DTP Stúdió, a csíkszentgyörgyi polgármesteri hivatallal együtt - a kiállítást most a megyeközpontban is bemutatják, méghozzá augusztus 26-án, a Magyar Fotográfia Napján.

A tárlat azonban tágabb ölelésű, ugyanis a helyi érdekű dokumentumok mellett, az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület gyűjteményéből először lesznek láthatók eddig még ki nem állított magyar és egyetemes fotótörténeti ritkaságok: Orbán Balázs, Veress Ferenc, Szathmári Pap Károly, Balogh Rudolf, Országh Antal, Erdélyi Mór, valamint Eugene Cuvelier, Nadar, Giacomo Caneva, Bonfils, Roger Fenton fotográfiái. Különös figyelmet érdemelnek Erdély első fotográfiái - ígérik a szervezők.

Az eseményt hírül adó plakát természetes módon építkezik a történelmi értékű helyi felvételek anyagából. Anélkül, hogy lényegbevágó adjusztálást ejtett volna a tervező a felhasznált anyagon. Az utólagos beavatkozás mértéke annyira minimális és a végletekig szakszerű, hogy a mai néző nem a stilizálást végzőkre, a tárlat látványtervezőire gondol elsősorban, hanem azokra a pillanatokra, melyekben emlékké merevedett egy csapatnyi harcba menendő eleven történelmi tekintet...

(Plakátterv: Ádám Gyula)

2010. augusztus 22., vasárnap

Vívmány

Ma már kénysze-
redetten, hiába forga-
tom számban ezt a nesze semmi, fogd meg jól szavunkat, ami a néhai népi demokráciánkban született és amely 1989-ig végigkísérte az egész sajtófotózást, legalább is Romániában. Azon belül is, a magyar sajtóban, hiszen a román megfelelője nem volt ennyire direkt és célratörő: eredményekről, megvalósításokról szóló fotókat emlegettek a román kollégák, de ennyi szót nem kívántunk vesztegetni a dologra, ezért született ez a mindenféle műfajban a jót, a dicsekvésre méltót, a megvalósított értéket népszerűsítő igyekezet.

"Hozzatok valami vívmányt" - hangzott el feladatkiaszabáskor a főnökök szájából, és akkor már tudtuk, hogy olyan anyag (cikk, fotó) kell a lapnak, amivel demonstrálni lehet, hogy egyre jobb és szebb az élet, hogy napról napra mind gondtalanabb a sorsunk, s e csöppenként adagolt "bizonyosságokból" is összeállt az a pozitív jelen- és jövőkép, aminek az volt a feladata, hogy hosszú távon érdemessé tegye a pillanatnyi lemondást, a nehézségek vállalását.

Székely Sándor kollégám (Előre, RMSZ) itt látható fotója 1987-ből egy ilyen vívmány fotósorozat egyik - megmaradt - darabja. Azt a készülő, de aztán a rendszerváltozás eseményeivel immár tartósan félbemaradt "bukaresti tengert" ábrázolja, ami a Bukarest–Duna hajózható csatorna elkészülte után még látványosabban feltöltődött volna, a láthatárig elterülő gyűjtőtó gyanánt, amely kikötővé varázsolja a román fővárost egy olyan alföldi síkság kellős közepén, ahol nyaranta rendszerint az aszály, a fokozatos elsivatagosodás fenyeget. A hatalmas összegeket elnyelő, országos terv döcögve és nehézkesen haladt előre, dacára a magas országvezetés sürgető érdeklődésének; maguk a szakemberek is megvalósíthatatlannak találták az elképzelést, pontosabban nem is a megvalósíthatóságot, hanem annak hasznosságát vonták kétségbe... Csakhogy az akkori élet vívmányai már csak ilyen eszelős, kierőszakolt, de soha be nem fejezett elképzelések részeredményeiben rejtőztek. Úgy kellett rájuk lelnünk, félig behunyt szemmel, hogy amit megmutatunk belőlük, az lehetőleg ne tartalmazza a kulisszák mögötti zűrzavart, félbemaradottságot, stagnálást, sikertelenséget. Így aztán a legtöbb vívmánykép statikusan, inkább csak dekoratívan ábrázolja a látvány harmóniáját. Emberi élet nyoma nincsen rajtuk, hiszen csak díszletek egy megálmodott, de soha meg nem valósuló, önkényesen elképzelt, zavaros jövőről.

Mondanom sem kell: a képen látható formás, mozgalmas előtért szolgáltató korlát ma már ottfelejtett, rozsdás színpadi kellék... Ha el nem bontotta valaki s bagóért eladta egy roncstelepen...

2010. augusztus 20., péntek

Fűzkorona


Incze Domokos csíksze-
redai fotós furcsa alkonyi fotója olyan székely-
földi alkot-
mányt ábrázol, mely nem egyedi példány, hanem hozzá hasonlóak fellelhetők több székely település határában, kiépített borvízfürdőjének területén.

A képen látható fonadék fűzágakból készült filegória, amit a szentkoronára emlékeztető, de Máriára utaló kompozícióként fontak, azzal az elképzeléssel, hogy a nedves talajban a fűzfavesszők rövid idő alatt kihajtanak s lombbal borítják majd be a koronát, mintegy érzelmi jelképpé avatva a relikviára utaló természeti formát. A konstrukcióról akár azt is mondhatjuk, hogy divatos elképzelés szülötte, amelynek eredményeként láttunk már szakrális jelképeket marcipánból vagy éppen különböző virágokból kirakni, nem beszélve a nagy számú bóvliról és kétes értékű emléktárgyról, melyekre minden további nélkül, gátlástalanul applikálják a legmagasztosabb kincseinket is.

Ez a fotó mindenek előtt erről szól: dokumentál és felmutat. Méghozzá azt a fanyar igazságot, hogy elképzelés ide vagy oda, a fűzkoronák legtöbb helyeken nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket: ahelyett, hogy nekiláttak volna a lombosodásnak, inkább elszáradtak, elsatnyultak. A jószándékból inkább az elképzelés karikatúrája ágaskodik az ég felé, mint egy rosszul kiszámított pótcselekvés.

2010. augusztus 19., csütörtök

Mi történt a tónál?

Régóta dédelgetem - közel harminc esztendeje - ezt a kis, fotóban elmondott történetet, aminek hiába keresném szöveges változatát, mert sehogy sem találom hozzá az illő szavakat. Feleki Károly Csobbanás c. képsorának három eleme között a kapcsolatot nekünk kell gondolatban megtalálnunk - hiszen ő mint fotós megtette a magáét: a megfelelő folytonosságba állította a három szekvenciát, az eseményeket nekünk kell kiköböznünk. A probléma az, hogy a történések több oldalról is megközelíthetők. Van a mesének egy didaktikus, egyszerű akció-változata, ami legtöbbünk fején elsőként átsuhan: a súlyos kő a stégen ülő gyermek jóvoltából megcsobbantja a tó állóvizét. Próbáljuk meg elfelejteni e legkézenfekvőbb magyarázatot, hiszen ha jobban megnézzük, a nagyméretű kő, a vízbe dobva, jóval nagyobb köröket vetne, mint amennyit a harmadik szekvencián látunk. Ezért valami egyébre is gyanakodhatunk, valami olyasmire, ami meghaladja a nyilvánvalóság logikáját és a titokzatosságban gyökerezik.

Kételkedjünk mindig a nyilvánvalóságokban. A fényképezőgép sokmindent meglát. Lehet, hogy túl sokat lát, az is lehet, hogy túl keveset. De a jól irányzott objektum, a jól megválogatott képek mindig tartalmazzák a lényeg megdönthetetlen oszlopait. Feleki Károly képsora nyomán akár ma is nyomozást lehet indítani. Harminc év után. Nem évült el se a történés, se a tanúság üzenete.



2010. augusztus 18., szerda

Az ősz ujjlenyomata

Szeretem, ahogy a New Yorkban tavaly megtele-
pedett, de magába a városba már régecske bele-
szerelme-
sedett Dancs Artur barátom nyomon kíséri választott városa minden rezdülését. A kánikula teszi, mely nem lehet ürügy a munkahelyi lazításra, vagy az időhiány, de az utóbbi időben inkább képeket, hangulatokat, lenyomatokat küld a városról (innen már csak egy macskaugrás, hogy az ujjlenyomatok is eszünkbe jussanak), annak egy-egy részletéről, de mindenek előtt a kedvenc helyekről, amerre szívesen megfordul/elvetődik.

Látleleteit személyes blogjában gyűjtjük össze, amelyből hol szavak, gondolatok, hol meg képi információk részén rajzolódik ki előttünk az a soha elég pontosan le nem írható teljes igazság a világ egyik legnagyobb és legismertebb világvárosáról, akit Umberto Eco például így jellemzett:

"Az ég sokszor mámorítóan kék, a szellő bizserget, a felhőkarcolók olykor a Panthenonnális fényesebben és fenségesebben csillognak, és bármiféle konstrukciót megszépítenek. Igaz a mondás, hogy valóságos jam session ott az élet. Az improvizációból és az esetlegességből rend lesz és harmónia. New Yorkban a borzalom is lenyűgöz. Hát még a ragyogás. " (Gyufalevelek)

Az augusztusi rekkenőségben a fotós felé közelítő ősz, amennyire közhely, képileg annyira egyedi megoldásokban ölt testet. Arturnál ez a kibuggyanásig telt színekben, a megrekedt levegő finom vibrálásában, a kihűlés előtti, felforrósodott fényben ut érvényre. A látványt generáló "homályos szem" effektus hatásosabb, mintha a pixelek minden vonal, hajlat, hajszálnyi árnyék rajzolatával tobzódna előttünk. Igaz, tudjuk, előttünk az igazi hangot Ady ütötte le, végérvényesen és visszavonhatatlanul és Párizsba beszökött ősze azóta örökké kéznél levő nyelvi klisénk, amikor éppen nem találjuk a szavakat.

Olykor egy-egy kép is megteszi ugyanezt.

2010. augusztus 16., hétfő

Monográfia - dióhéjban


Némi kivárás és respiro után Kincses Károly folytatja blogjában fotómú-
zeumának berende-
zését, s igaz, hogy eddigi munkás-
ságát hangsú-
lyosan a fotótörténetnek szentelte, még mindig van a tarsolyában annyi felhalmozott tapasztalat és adalék, hogy annak átmentését fontosnak tartsa.

Legutolsó bejegyzését a Marosvásárhelyről Pestre származott Erdélyi Lajos - Laló - rövid méltatásának szentelte, aki hosszas fotóriporterkedése (Új Élet) és kiterjedt dokumentumfotózása nyomán annyira ismert képíró személyisége Közép-Európának, hogy méltán megérdemel egy átfogó monográfiát; amit pedig - így KK - valószínű, hogy neki kell megírnia.

Legszívesebben az egész bejegyzést idézném, amiért őszintén irigylem a bloggert, hiszen tenyérnyi helyen annyira lényeglátóan ragadta meg azt a légkört és kötőanyagot, ami a huszadik század második felének megpróbáltatásain túl is értékmentő értékteremtésre sarkallta az egymásra utalt közösségeket, a közösségi szellemű alkotókat. Ha azt mondjuk, hogy Erdély tudomány- és kultúrtörténete, ha műemlékekről és relikviákról beszélünk, ha a hétköznapi élet megannyi jellemző mozzanatának megörökítéséről, valamennyitől egyenes út vezet "Lalóhoz", aki a kilencvenes évek végén (1996-ban) budapesti műtermében Pusztai Péter objektívje által maradt meg képi valójában alulírott archívumában, alkotó ereje teljében, mosolygósan. Róla írja KK, hogy azóta némileg megkopott, megroskadt, de a lényegben, a szellemben ugyanaz maradt: szókimondó valóláttató...

2010. augusztus 15., vasárnap

Dicsfény és szivárvány


Most aztán végér-
vényesen rám-
húzható a vizes lepedő, hogy úgymond a máramarosi "szakasznak" kedvezek (ahogy az egyik odavaló fotós tréfásan megjegyezte - igaz, ő ezt a máramarosiak érdemének tudta be), de az az igazság, hogy ott lehet ám valami a levegőben... Ha már a képzőművészeknek sikerült felfedezniük a különleges máramarosi fényeket (nagybányai iskola), úgy kijuthat belőlük a fotósoknak is.

Vasile Dorolţi gyarapodó termését - legalább is azt, amit megoszt a nagyközönséggel - nagy rokonszenvvel és kíváncsisággal követem, mert egy hozzám igen közelálló, a világot, környezetét nem csupán leképező, hanem értelmező alkotói elképzelés jegyében dolgozik. Ötletes, szellemes, nem szorul magyarázó szavakra, legalább is, ez az egyik utolsó képe hatványozottan ilyen (amelynek a Floreşti címet adta - nyilván, a helységről, amely e szokatlan jelenést számára produkálta).

Ha jól megnézzük, minden a helyén van - de nem azért, mert így rendezte az alkotó, hanem mert ő volt ott jó időben s olyan szögbe sikerült beállnia, amelyben a valóság már meglévő, tőle független elemei kellő módon érvényesültek. Ez a kis "apróság", amikor a látszólag közömbös, kegyetlen, mozdíthatatlan világ egy pillanatra kegyesen megmoccan és vágyaink alá fekszik, a valódi művész valutája. Ez élteti művét és ez az a fizetség, amiért érdemes dolgozni, és remélni, hogy az éppen utolsó képünk (munkánk) nem volt a legutolsó is egyben...

Mélyen vasárnapi kép ez, ráadásul Nagy Boldogasszony napja...

2010. augusztus 13., péntek

Csillaghullás


Molnár Attila barátom figyelmez-
tette fotós ismerő-
seit, tanítvá-
nyait: most van/volt ideje a nagy augusztusi csillaghullásnak, amelynek megörökítése nem csupán titokzatos kalandélmény, hanem professzionális kihívás is. Aki látta-fotózta a tegnap éjszakai csúcstüneményt, és olvasta valamikor Jókai Kőszivű ember fiai c. regényét, az visszanosztalgiázhat a remek írói megfogalmazásra, mely végérvényesen összekötötte szívünkben a meteorithullást a 48-49-es szabadságharc bukásával.:

"Augusztus tizenharmadikának éjszakája volt.
Baradlay Ödön a világosvári úrilak ablakából nézte a csillaghullást az égen.
Régi talány, miért hull augusztus tizenharmadikán ezer meg ezer csillag alá, miért jön elő ezen az éjszakán ama csodás tűzijáték meteorokkal?
Ödön most már tudta, miért van ez éjszakán e sűrű csillaghullás.
Ahány csillagot látott leesni, még meg is tudta nevezni „ki” volt az, „mi” volt az.
És azután elmélkedett felőle tovább.
Azon égő asteroidok közül, melyek az égen végigrepülnek, tűzvonalat rajzolva az álló képletek közé, nem mindenik hull le a földre. Sok csak meggyullad a föld gőzkörének erős súrlásától, s aztán tovább repül az égen. Van saját körpályája.
Vajon a mostani éj futó csillagai közül hány van olyan, mely tovább fut az égen, mely nem esik alá, földbe, tengerbe temetkezni; hanem útjára megy, s ismét megjelen egy új találkozáskor?
Saját csillagát nem számította azok közé. Az bevégezte futását.
Mikor az ember szükségtelenné vált a földön, akkor lemenni jó.
A magyar hadsereg e napon lerakta a fegyvert."

Jókai óta nagyot fordult a világ, de a csillaghullás látványa megmaradt. Talán a jelképisége újabb és újabb másod- és harmadjelentésekbe költözött. Jó elnézni azokat a fotókat, mely a világ különböző pontjain készültek a tegnapi éjszakáról. Attila barátunk felhívta a figyelmünket egy blogra, mely összegyűjtött egy csokrot e fotókból. Érdemes végignézni a fotósok igyekezetét, mutatványként Gary Randall képét illesztem bejegyzésem mellé, amelyben nem csupán tanúságot találtam, hanem varázslatos fotós fantáziát - és igen, szerencsét is! De hát ez már ilyen...

2010. augusztus 12., csütörtök

Erdélyi barangolás

Parajdi sóbánya

Most van a szezonja - az augusztus általában kegyes az utazóhoz, aki mellesleg fotográfus is. Mint amilyen a szegedi Horváth László. Igaz, nemrég szerepeltettem a Fotótanúban, de a blogjára felrakott, öt csoportba rendezett erdélyi képsorozata - s mellé a képek készítésének háttérinformációi - arra késztetnek, hogy komolyan vegyem és ne menjek el mellette szó nélkül.

Ennyi friss, eleven felvételt Erdélyről, ráadásul azzal a nyilvánvaló törekvéssel, hogy messze kerüljenek mindent, amit sablonnak nevezhetünk, ritkán láttam. Az amatőröktől nem is várja el az ember, hogy ennyire igényesen megválogassák a mutatványba szánt képeket, annál örvendetesebb köszönteni az eredeti látásmódra törekvés minden apró jelét. A két kiragadott kép talán nem is a leglátványosabb a több tucat közül, de komoly művészi átgondoltságot, határozott képalkotást és példásan birtokolt formanyelvet fedezek föl rajtuk - ráadásul jól ismert környezetről olyan újszerű híradással jönnek, melyek semmit nem idealizálnak, nem torzítanak, ám olyan információkat emelnek ki erdélyi környezetünkből, amelyek révén mi, "bennszülöttek" is gazdagodunk. Szinte érzem, amint a fotós egy húron pendül velem...

Nyárádszeredai gát


2010. augusztus 11., szerda

Magánszám

Nyolc éve hunyt el a Kolozsváron élő Bálint Tibor - jeles prózaíró, s valamikori elődöm az újságírásban; ugyanannak a magyar ifjúsági lapnak volt a kolozsvári tudósítója pár éven át, amelynél később, 1962-1979-ig szolgáltam. Halálának nem volt tanúja - egyedül tartózkodott otthonában, úgy találtak rá később, már élettelenül - , életének szöveges és képi dokumentumait viszont özvegye, barátai és tisztelői segítségével igyekeztek összegyűjteni és néhány éve jól működő, sokoldalú, eleven weboldallá fejleszteni. Számomra ez a teljesen spontán, érzelmi alapon megvalósuló elképzelés azért példaértékű, mert jelzi, hogy amennyiben a közvetlen környezet hagyja elkallódni, az idő által homályba veszni egy-egy jelentős alkotó személyiségéről tanúságként fennmaradt dokumentumokat, úgy nem csupán az emlék csorbul, hanem a művek és az alkotók utóélete, percepciója is hamissá, hivatalossá, kanonizálttá válik.

Bálint Tibor esetében azért működik hatékonyan az egyéniség-idézés, mert a dokumentumok begyűjtésének egyik fő szempontjává az őszinteség és a hitelesség lépett elő. A honlap gondozói nem kívánnak egy eszményített, jól fésült alkotói képet a közvéleményre erőltetni, jól látszik ez az eddig begyűjtött képgaléria gazdagságából, amelyhez az egykori Romániai Magyar Szó archívumából 10 szekvenciából álló, a múlt század utolsó éveiből származó képsort illeszthetünk (Székely Sándor fotóriporter analóg, ff felvételeiből), mely egy székelyföldi irodalmi felolvasókörút egyik állomásán, egy szálloda előcsarnokában készült a történeteit mindig legendásan színesen és kifejezően előadó - olykor valósággal eljátszó - író folyamatos gesztusairól s amely akár a történet átlényegült "kottája" is lehetne...

2010. augusztus 10., kedd

Wigwam

Hetek óta kanadai feljegy-
zéseimen dolgozom, szöveges és képi doku-
mentumai-
mat rendez-
getem. Különösen gyakran térek vissza azokhoz a felvételekhez, amelyek a Hudson-tó menti kis település, Midland huron múzeumának és a mellette újjáépített huron indián falujának a szegényes, ám autentikus emlékeit tartalmazzák.

A huronokat a legnagyobb lélekszámú indián törzsként tartották számon akkor, amikor az indián kultúra még nem a rekonstrukciót és az idegenforgalmi kuriózumot jelentette. Időben mindez még közelebb van hozzánk, mint fizikai térben: ezért az indiános könyvek még mindig hódítani tudnak, de képileg már csak a felidézésre, a jóindulatú szimbolikus jelzésekre vagyunk utalva.

Ilyen jelzés az itt látható wigwam belseje. A jellegzetes indián lakóházat mostani egyetemi hallgatók hozták vissza a jelennek, nyári gyakorlatukon a Huronia múzeumban, ahol rendre felépítették a huronok jellegzetes szálláshelyét, amelyből nem hiányozhatott a gerendakerítés és a temető sem. A wigwamot ugyanazokból a természetes anyagokból rekonstruálták, amikből valamikor az indiánok építkeztek: jórészt nyírfakérget használtak sátorlapként s ágakkal merevítették ki azt. A sátor csúcsát szabadon hagyva a füstnek, kilátni a szabad égre, s minden háztartási eszköz a halászó-vadászó népesség foglalatosságára utal.

Gyermekkoromban mit nem adtam volna, ha csak egy félórára is egy ilyen titokzatos építmény lakója lehetek! Ma már csak azt kérdem magamtól, ki nem mondott szavakkal: ugyan, mivégre? Hiszen semmit nem lehet visszahozni, ami elúszott az idő hullámain. Igaz, képeinket ki lehet rakosgatni, le lehet porolni, fel lehet újítani, meg lehet becsülni - de mi lesz az életünkkel?


2010. augusztus 8., vasárnap

Madárlátta


Nem ázott el az idei Fotópiknik s nagyjából ugyanazt a forgató-
könyvet követték a szervezők, mint első alkalom-
mal. Az ötletgazda Szabó Attila minden esetre következetesen az élen járt a kiállítók között, s hozta a helyi Prisma fotóklub aktív tagságát is magával.

Egységes, közös gondolkodásra mozduló csapatnak bizonyultak a Szeptemberi fotósulisok néven ismert baráti társaság tagjai (közéjük álltak az oktatóiknak számító Ádám Gyula és Molnár Attila is), közülük Borbáth Áron szánta rá magát, hogy blogjában megörökíti ezt a madárlátta tárlatot. Másfél órát töltöttem a központi park árnyas fái alatt, elnézve a munkák kifüggesztését, hallgatva a fősétányon a parkba özönlők kommentárjait, kérdéseit és visszatérő motívumként hangzott el az az igény, hogy legalább egy-egy eligazító plakát magyarázza el röviden, még a fák között kiaggatott képek sora elején és végén (gondolván a helyszín kétirányú megközelítésének lehetőségére), kik és milyen céllal rendezik meg a kiállítást.

Az érdeklődés óriási volt. Igaz, Borbáth képei nem a tumultust, az ötletet igazolni látszó demonstrációt követték, hanem hogy rálátást kapjunk - ha csak részlegesen is - a tárlat folyamatára. Amelyben a Szeptemberi fotósulisok - Márton Ildikó sugallatára - annyira komolyan vették a július 28-i bejegyzésemben (Zsák) írottakat fotó és vers kapcsolatáról, interakciójáról, hogy nekiálltak a verseskönyveimnek és annyi illő idézetet szedtek össze saját fotóik képi és hangulati világához, hogy szinte teleaggatták velük a képeik alját.

Sikerült meglepniük (némileg zavarba is hozniuk), de végül is, ha kedvük telt benne, egye fene, amit írtam, végül is komolyan gondoltam. Örvendek, hogy más is.

2010. augusztus 7., szombat

Fotók a parkban


Két évvel ezelőtt a csíkszeredai városnapok Pityóka-
fesztiváljá-
hoz kötődő, szabadtéri fotó-
mutogatás-
ként él emlékezetemben, amikor is a város vállalkozó kedvű fotósai a bokrok-fák védőőrizetében felaggatták legjobbnak vélt fotóik friss kínálatát - ki állványon, ki szárítókötélen, ki ahogy érte...

És ahogy tódult az allékon a vásáros kedvű nép, úgy nőtt a népszerűség is...

A tavalyit kihagytam, nem voltam a városban. Az idei nem tudom, milyen lesz. De Márton Ildikó ötletes plakátját, hívogatóját ide teszem, kedvgerjesztésül. És aztán majd beszámolok mindenről, amennyiben érdemleges tanulságra bukkanok.

2010. augusztus 5., csütörtök

Diafelvételek Amerikából

Budapesti barátom hívta fel a figyelmemet az amerikai Denverpost.com fotóblogjára, amely a huszadik század nagy társadalmi és történelmi eseményeiről gyűjt össze vallomásos, dokumentum erejű, remek képeket. A blog - mondhatni - valóságos aranybánya, érdemes oda időről időre visszatérni, akár a Fotótanúnak, akár a kíváncsi olvasónak, akinek elárulom az oda vezető utat, s ezúttal azt a képsort szeretném kiemelni, mely az 1939-1943 közötti amerikai valóság legkeményebb tudósításait tartalmazza a hétköznapi életről. Érdekességük az, hogy színes diák őrzik a valóság lenyomatát - munkát, családi életet, gyermekkort, utcai jeleneteket, embersorsokra utaló portrékat - s hitelességükön, nagyfokú realizmusukon túl a fotográfia professzionális tökélyre vitelében jeleskednek. Álljon itt tanúságul három jellegzetes jenki munkásportré: a felső (Jack Delano munkája) az Iowa állambeli Clinton állomásán készült 1943-ban, amint Mrs. Viola Sievers gőzfuvattal tisztítja kormos mozdonyát. De Jack Delano a jobboldali alsó kép szerzője is, aki Mike Evans hegesztőt kapta lencsevégre Chicagoban, 1943-ban. A munka kellékei között és helyszínén való ábrázolás annyira tökéletes látleletet ad, hogy a művészi üzeneten túl akár technikatörténeti forrásanyagnak is beillenek ezek a fotók.

Az alsó baloldali fotó kormos, megkeményedett, szigorú munkásarca Texasból hoz üzenetet (John Vachon fotós révén) 1942 idejéből s cseppet sem hagy kétséget afelől, hogy a ma oly áhított amerikai civilizáció és demokrácia egy nagyon sarkos és kegyetlen élet-halál küzdelem során nőtte ki magát "világszabvánnyá", amihez manapság mindenki mérni szereti magát - sokszor gépiesen és alaptalanul.


2010. augusztus 4., szerda

Skandi Kamera


Újabb blog-reveláció, ezúttal jóbarátéra bukkanok, akinek nem csak fotós tevékenységét tisztelem-becsülöm, de most végre olyan gyűjtőoldalt talált hangulatos fotóinak, amit érdemes látogatni, sőt kommentálni is.

Skandi Kamera - Stockholmblogg a címe az oldalnak, alcíme: Fényképek és szösszenetek Skandináviából, s ez tökéletesen fedi is mindazt, amit ott találunk. A Fotótanú nyomon követőinek ismerősen csenghet a Hegedűs Zsolt neve, ha keresőbe írjuk, több bejegyzés is előugrik, ahol megtekinthetők munkái. Amatőrnek számít, hiszen nem ez a mestersége - viszont ez az egyik szenvedélye -, de amit külön becsülök nála, az a mívesség és a jól elvégzett munka becsülete. Képei mindig egyenletesen megbízható kvalitásúak, érdekesek, információ gazdagok, jellegzetesek, s aki Zsoltot ismeri, tudja, hogy szellemi beállítottsága szinte predesztinálja a kuriózumok észrevételére ott is, ahol más csak a felszín szokványát érzékeli.

Itt mellékelt nyári fotója kitűnő mintavétel a svéd fővárost is sújtó dögmeleg közérzetéből. Nem tudni pontosan, férfi vagy női test omlik el megadóan a kövezeten (bár a karok izomrostjai és a lábtartás női jelenlétet sugallnak), csak az idomok, a végtagok elereszkedő, laza semmittevése jellemző arra az emberre, aki az utcai kövezetet is elfogadja alternatív megoldásnak, csak ne kelljen energiát termelnie. De végignézhető a nyári kánikula témájában készült egész képsora, ugyanakkor igen jó makróképek is láthatók a virágok röpködő vámszedőiről, libikókán végrehajtott, akrobata szökellések közben történő férfisztriptízről, utcai kórus szerepléséről és egyéb "finomságokról"...

2010. augusztus 3., kedd

Házikó

Tizenöt éves, képzőművész hajlamú, fotókedvelő kamasz blogjában nézelődtem a minap. A látogatás jót tett nekem, már csak azért is, mert így könnyebben hozzáférhettem egy nyiladozó szemű és értelmű fiatal élmény- és gondolatvilágához. S ahogy azt már tenni szoktam, a látogatásról legtöbbször nem térek meg üres kézzel - ami tetszik, azt azon melegében nevén is nevezem.

Egyelőre ezt a Házikó-t hoztam magammal. És azóta is örömmel nézegetem. Melegség árad belőle, nyári örömérzést áraszt, a táj minden kopársága ellenére. A szegénység és az egyszerűség bearanyozását kapta tetten a Sepsiszentgyörgyön élő Lóri, akin látszik, hogy akár érzelmileg is van valami személyes köze a talajhoz, a földrétegekhez. A házikó színe, patinás barnasága tökéletesen megfelel a környezetének, s a meleg színárnyalatokat megkoronázó haragoszöld olyan, mint a szegény ember fején a tövig lenyírt, de már növekedő, kesze-kusza hajzat. Nem csodálom, hogy ez a táj megérintette az ifjú fotós szívét és nem tudott érzéketlenül elmenni mellette - olyannyira, hogy ráadásul még egy ihletett fotóra is futotta belőle.


2010. augusztus 2., hétfő

Reggel


A Gyimesek világából üzent
Ádám Gyula a Fotótanúnak; persze, ő csak elküldte a képet, rám bízva, hogy azt kezdek vele, amit akarok.

De hát hogyan rejthetnék el egy ilyen fotót a nyilvánosság elől, meg aztán miért is tenném, amikor messziről látszik: azért készült, hogy elmondja mindannyiunknak a harmatos nyári reggel értelmét, hasznát, törvényét s egyben felmutassa azt a térképet is, amit ilyen reggeleken a havasi legelőkön a kaszák kitartó munkálkodása mindegyre árnyal?

Magasról pásztázza be a tájat a fotós objektívje: a térképhez szüksége van a madárperspektívára, a világ légi szemléletére. Érdekes módon azonban ez a magasság éppen ott állapodik meg, ahol a rálátás is teljesíthető, de a havasi térképrajzolás részletei se vesznek bele a mélységbe. A reggeli fények segítenek aprólékosan kirajzolni a bokrok és a fák részleteit, a munka egész stratégiáját, s a még lábon álló fű, illetve a facsoport előretolt csücskeinek találkozása a fokozatos távolodást ígéri - egy, két, három óra múlva ez a térkép túlhaladott lesz, egész mást üzen majd, talán meg sem érdemli majd a rögzítést, a megörökítést.

Azt nem tudni, a fotóművész honnan tudja, melyik a legjobb pillanat ahhoz, hogy elkészítse a képét. Azt viszont állíthatjuk, hogy a fotó mindig elárulja, ha egybevág a kedvező pillanattal. Ezért aztán bízzuk magunkat a fotósra és nézzük a képet - ennél okosabbat úgy sem tehetnénk...