Szentes Zágon (a madarasi tábor családi fotóján a második sor jobboldalán a legszélső, zsebredugott kézzel) a finom megfigyelések és összhangba rendeződő formák felkutatója. Akkor is, amikor grafikát művel, és amikor fényképez is. Célratörés jellemzi.
Ez a természeti "csoportképe" annyiban csíkmadarasi, hogy hozzátartozik a község élő környezetéhez, annak egy meghatározó jelensége. A sziklarepedésbe kiülő bagolycsalád ugyanúgy fogadja a fotós feléje irányuló érdeklődését, mintha kapuja elé álló madarasi lenne; neki itt a "kapuja", a kertje, a birtoka. Ő is az ember mellett él. Madarasra szól a személyi igazolványa. Azt, amit még nem állítottak ki a számára a megfelelő hivatalnál, viszont kiállította helyette az ismeretlen fotográfus azzal, hogy megörökítette a vendégvárás pillanatát.
Nem könnyű ilyen pillanatokat elkapni és eredményesen, kifejezően rögzíteni. Talán még a művész sincs teljesen a tudatában annak, hogyan sikerülhetett ilyen zsákmányra találni. De ez így csak féligazság, mert a részletek kidolgozottsága, a vágás célirányossága annyira kézzelfogható, hogy a véletlenre hivatkozni nem lenne helyénvaló... Ilyen és ehhez hasonló "meglepődésekkel" tért vissza Szentes Zágon a HMKK-táborból. Képei közül tíz darab a Káfé főnix portálon lapozható...
Bizony találkoztunk ezzel a fotóval is. Az a csodálatos ebben az egészben, hogy amellett, hogy meggyőződésem, hogy nem sokan ismerték volna fel első ránézésre a sziklafalba olvadó bagolyot, a szerzőnek sikerült egy olyan képet készítenie, amelyen sokáig elmélázhat az ember fia.
VálaszTörlésTávolabbról nézve melegséget sugall a kép, talán a színek miatt is, ahogy a repedés ketté szeli a sziklafalat. Mégis ha közelebb lépek a bagoly mama ( vagy papa) összehúzott szemöldöke ijesztő. Mintha őrt állna családja hajléka előtt... Feláll a hátamon a szőr, ha a szemébe nézek...