2010. május 26., szerda

Zenészek, lavórral


A pünkösd előtt zárult csíkmadarasi fotótábor vendége volt Kása Béla fotográfus a Martonvá-
sárhely közeli Tordasról. A tábor törzstagsága már csomagoltforma, amikor az etnofotóiról, s különösen népi zenészportréiról híres képíró megérkezett és a maga diktálta iramban nekiindult fölfedezni magának a felcsíki községet.

Terepismerete, fotós tapasztalata, kommunikációs készsége már többszörösen bizonyított, s elég végiglapozni személyes alkotói portáljának portfólióit, hogy az ember rádöbbenjen arra: az életrajz tömör, kopogó mondatokba foglalt információi halvány jelzései annak a felfedező munkának, amellyel a népi muzsikusok, a vándorcigányokéletét és környezetét megismeri, bejárja és képileg rögzíti.

Közben maga is zenél, folklórt gyűjt, bejárja az erdélyi Kalotaszeget és Mezőséget, Moldvát és a Gyimeseket, de Indiát se hagyja ki a sorból, ahol ugyancsak az ősi kultúrák utolsó óráinak nyomait kutatja.

Itt közölt képe (Magyarpalatkai zenészek, lavórral - 1993) a dokumentarista etnofotós precízségén túl nagyfokú érzelmi azonosulást is kifejez - az egyszerű, lepusztult kerítés előtt üldögélő, muzsikáló pózt felvevő zenészke "orgonasípját" nyers humorral toldja meg a melléjük állított, rozsdás fenekű mosdótál, amely nem csupán dekoráció egy tűnőfélben lévő világból, hanem mintegy cégérként felhívja a figyelmet a dolgok múlandóságára, amely nem csupán pusztulást, szétmállást eredményez, hanem beszédes emlékeket is.

3 megjegyzés:

  1. Igen.
    Ezek a fényképek és a hasonló kvalitású felvételek, amelyek előtt, hosszabb időt eltöltök, csöndben...

    Tisztelt fotótanú!
    Hadd kérdezzek, hadd kérjek valamit.
    Soha nem tanultam a fotózást, ösztönösen fényképezek.
    Tapasztalataim azt mutatják, hogy minden fényképész alkotásásra kiűl, egy idő után egy bizonyos iskola követése.
    Évek hosszú során egyedi hangulat, védjegy lesz egy-egy fotós fényképén.
    Számomra meghatározó képi világ, Horváth Dávid kifejezésmódja, és nagyon távolról ugyan, de mindig ott van bennem Gaina Dorel és Anikó alkotásainak sorozata.
    Lehet az ELÖRE Kalendárium fénykép kisérő mottója volt, vagy a Dorel és Anikó gondolata :Fotóban mondjuk... de úgy érzem néha én is " a fotóban szeretném mondani"
    Kérésem tehát:
    -Használhatom én is?
    Úgy érzem, ezt a Gaina, avagy az ELŐRE Kalendárium iskolát vinném tovább, s talán nem is ez az elsődleges célom, hanem az, hogy úgy szeretném azt elmondani ahogy azt Dorel és Anikó tette!

    Üdvözlettel.

    VálaszTörlés
  2. Kedves Viktor!

    Akadályok nem léteznek az életben, legfeljebb szempontok. Dorel és Anikó valóban egy olyan iskolát képviseltek annak idején (a hetvenes-nyolcvanas években), amely egyfajta képi narrációval, szabad képsorokba rendezve járta körül a témát. Az, hogy ez a törekvésük szerencsésen találkozott azzal az ötlettel, hogy a fotósokat ne csupán egy-két képük révén, hanem törekvéseik összefüggésében juttassuk térhez az Előre Naptárban. Ez viszont az én "találmányom". Nem túl eredeti, de ez mit sem változtat a dolgon.

    A módszer természetesen tovább vihető, fejleszthető, hiszen még sokan vannak, akik így fotóznak. Ez a pályázatokról is ismert képsorok, képriportok keletkezéstörténete, bár mára kissé mintha háttérbe szorultak volna. De az idő csak ideig-óráig fed el, felejt el valamit, mert minden megőrződik és felszínre kerül!

    VálaszTörlés
  3. Ui. Ne tévessze meg a nevem, más fiókból írtam: a Kalandozó is én vagyok...

    VálaszTörlés