2010. március 17., szerda

Lett ágyú...


Bizony, méghozzá kellő mennyiségben... Legalább is az ünnephez, az emlékezéshez elegendő annyi ágyúcső, amennyi ezen a pár tucat négyzetcentiméteren látszik.

Veres Nándor riportképe a kézdivásárhelyi március 15-i ünnepségekről nem csak rendkívül dekoratív, hanem igen jól megkomponált és határozottan mai üzenete van - a múltról. Különben az egész riportsorozat, amit a fiatal, tehetséges Márton Ildikóval együtt jegyzett a Fókusz Portálon, a 48-as megemlékezés harsányan fiatalos, majdhogynem farsangi hangulatát közvetíti, a képek valóságos tavaszünnepi légkört árasztanak magukból.

A két ágyú, a kőszoborba faragott és a valóságos, a bronzba öntött, úgy fogják körül a székely ágyúöntő legendás alakját, mint az eszme és a földhözragadt megvalósulás maga. A Háromszékről elhurcolt, és most "kölcsönbe" visszaszállított helytörténeti ereklye ragyogóan betölti e képen azt a szimbolikus hivatását, amit a székely szabadságharcosok szántak neki: megrettenteni és ezáltal térdre kényszeríteni az ellenséget.

Mi tudjuk, hogy a Gábor Áron-féle ágyúk a végső próbálkozást jelentő védekezés rudimentáris, barkácsolt eszközei voltak csupán, hiszen az Erdélyre zúduló túlerővel képtelenek lettek volna leszámolni. De azt is tudjuk, hogy nélkülük az egész vereség csúfos, ordenáré, mindennapi lett volna. Amilyen egy bozóttűz eloltása. Vagy egy rakoncátlan gyerek megregulázása. Nélkülük hiányzott volna a vereség fensége, tragikuma, amely Jókai tollát oly sok éven át jótékonyan termékennyé tette.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése