2010. január 30., szombat

Egy tárlat anatómiája (11)


Lassan bezárul a kör. Még maradt két képkockám, amelyek közül az egyik - a
Veres Nándoré - már közvetlenül a csíkszentdomokosi búzaszentelés utáni pillanatra utal.

A kép hosszanti tengelyében álló asszony - anya - kezében tartott, kis zöldellő búzacsokor enged erre következtetni, de meg az arcokra kiülő megnyugvás is ilyen irányba vezet. Igaz, az anya és gyermeke arcjátéka között potenciális különbségek láthatók: a nő bizakodó, sorsukkal elégedett gesztust továbbít a világnak, a kisöreg viszont aggodalmas, faggatózó szemhunyorítással tekint felénk, mintha kételkedne mindabban, ami körülveszi.

Pedig könnyen előfordul, hogy a teljes erővel tobzódó májusi napsütés ereje készteti a szemöldökráncolásra, hiszen anyja biztonságos alakja, s mögöttük a templomtorony fehéren szikrázó felmagasodása, továbbá a bal oldali háttérben üldögélő embercsoport meghitt összehajlása az életre, a tartósságra, a bizalomra utaló jelzések. Egyedül a felhők jókora, szaggatott díszleteinek előtérbe vonulása az, ami nyugtalaníthatja az embert. De mert a kép középpontjában mégis stabil a kompozíció és nyerszöld a remény, a legfontosabb üzenetet az anya kezei, azok állása, mozdulatba rezdülése hordozzák. Bármi történik, az élet védelme továbbmentett öröksége a csíkszentdomokosi létérzésnek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése