Magyar pasák

Mióta került fotóra a történelem? Ezekről még ma is vitáznak... Arról például, hogy Szathmáry Papp Károly román királyi fényképész volt az első háborús fotótudósító, vagy Roger Fenton angol fotográfus.

A tények azt igazolják - küldte el pár napja a bizonyítékot Molnár Attila barátom - , hogy Szathmáry már 1854-ből való fotón ábrázolta az orosz nagyherceget a krími háborús táborban, sok más hadi jelenettel együtt, míg Fenton gazdag fotógyűjteménye csak egy évvel később készült el.

Fenton viszont szisztematikus, körültekintő munkára vállalkozott: emberről emberre megörökítette az angol, a francia, a török haderőt, Szevasztopol és Balaclava táborait. A török harcosok között pedig több képen is ott van a legendás Iszmail pasa, aki nem más, mint Kmetty György számüzetésbe vonult szabadságharcos honvédtiszt. Az alsó képen ott láthatjuk török harcosai körében, török harci díszben. 1855-öt írunk, Iszmail pasa Londonból (ahol a számüzetés első éve után letelepedett) utazik a Krímbe, hogy a karszi erődöt megvédje az oroszokkal szemben.

De mi késztetett arra nem egy magyar tisztet, hogy a bukott szabadságharc után a szultán védőszárnyai alatt keressenek menedéket? Mert Kmetty csak egy a sok közül. Mindenek előtt Bem apó (valódi nevén: Jozef Zachariasz Bem) volt a példaadó: amikor már minden elveszett 1849-ben, vele együtt tartottak Viddinbe Kmetty, Stein tábornok, Kollman ezredes, Scheidenberg törzsorvos, összesen 74 tiszt, 250 közember, ahol áttértek az iszlám hitre. Bemből Murad pasa lett. Így remélték azt, hogy a török birodalom nem adja ki őket az osztrákoknak. Jól számítottak: Adbul Medzsid szultán rokonszenvezett a magyar emigrációval. Különösen Khursid pasa (Guyon Richard tábornok) és Murad pasa (Bem tábornok) nyerték meg a tetszését. Bemet az aleppói vilajet parancsnokává tette meg.

1927 decemberében tudósítás jelent meg egy magyar lapban Törökországból, Bem apó életének és halálának ottani emlékeiről, ebben olvasni:

"1850-ben az arabok föllázadtak és megtagadták az adófizetést, aztán kimondták elszakadásukat Konstantinápolytól. Szíria kormányzó pasája nyomban tanácskozásra hívott minden főtisztet, köztük Murad apót is. Amikor már mindenki letette a garast, Bem, aki keveset értett törökül, a terdesimán által ujra elmondatta magának az eseményt, aztán igy szólt:

- Kérdem, megbiznak-e bennem:

Általános helyeslés.

- Akkor ajánlom, adjanak szabad kezet, senki többé engem ne háborgasson.

Mindnyájan hozzájárultak. Az öreg fölkelt és kissé bicegve elindult a városba, mintha sétára menne. Szokása szerint terveit senkivel sem közlé. Bem köralakba rakatta az ágyukat. A gyalogságot födött árkokba helyezte el. Az arabok megunva a várakozást, kivont görbe kardjaikkal, hosszu fegyvereikkel nagy csoportokban, hangos kiáltozással megrohanták a várost. Bem az uralkodó magaslatról figyelte a terepet: „önmaga irányitotta az ágyukat s a kellő pillanatban irtóztató kartácstüzet küldött a közeledő ellenségre: azután ujra meg ujra töltetett, egyik ágyutól a másikig szaladt s alig lehetett ráismerni, hogy jókedvvel biztatta a tüzéreket, hogy csak minél sebesebben és biztosabban tüzeljenek.” A szótlan, bus, kiábrándult öreg ismét elemében volt..

*

Bem a győzelem után magányába vonult ujra. Juniustól decemberig alig látták. Talán készer beszéltek vele emigránstársai, akik hiába zörgettek a kapuján. Emlékeinek élt. Naphosszat kemény faszéken ült a nappalijában, néha hetekig egy szót sem szólt. Azt tartották felőle, hogy kedélybeteg, buskomorságba esett. Pap János emigráns, aki ezidőtájt Aleppóban élt, följegyzéseiben így emlékezik meg Osztrolenka véres csillagának elhalálozásáról:

A muzulmánok, akik őt még sétaközben sem látták kisérőivel szót váltani, szentnek tartották. Halálakor (1850 december 10) egész Aleppo lakossága a koporsója köré sereglett s boldog volt, aki jobbkezének ujjait annak deszkájához érintheté, amelyeket aztán legnagyobb kegyelettel ajkaihoz és homlokához emelt. Törökországban, ha egy muzulmán meghal, kiterítik, megmossák, öt-hat óra mulva a Szent Mihály lovára teszik s nagy sietséggel megindulnak vele a temető felé. Bem koporsója egyik vállról a másikra vándorolt és szerencsésnek érezte magát, aki a nagy tolongásban hozzáférkőzvén, az egyszerű alkotmányt vállával érintheté. A temetőbe érve, a sír szélére tették s órákig tartott, amíg ujra mindenki megérintheté a koporsót, vagy odaférhetett, hogy megcsókolja és hozzányomja homlokát.

Az emigrációban általában az a gyanu uralkodott, hogy az öreg Bem az akkori politikának lett volna áldozata s ellenségei által megvesztegetett orvosai mérgezték meg; de ennek bebizonyítása homályban maradt, minthogy a török szokások tiltják a boncolást.

Halála után félévre történt, hgy egy arabnak erős gyulladásba jött mindkét szeme. Hiába kuruzsolták a dervisek, mit sem használt. Erre a dervis egyet gondolt: elment a Bem sírjához, onnan egy rongyban friss földet hozott s a beteg szemére tevé. Másnap már látható javulás állott be s a szorgalmassan folytatott borogatás rövid idő alatt teljes gyógyulást eredményezett. Azóta Bem sírja bucsujáró helye a szembajosoknak s akiknek már ez sem használ, megnyugszik a megmásíthatatlan végzetében..." (www.huszadikszazad.hu)

A felső fotó eredetijét, amely az Aleppo közterén felravatalozott, Murad pasát rejtő koporsót ábrázolja, gr. Cosbani Bem Vladimir ny. lengyel őrnagy adományozta a Hadtörténeti Intézet jogelődjének.

Azon töprengek, ha nem bukik el a szabadságharc, mi lett volna a krími háború kimenetele, a török birodalom sorsa, a "magyar pasák" milyen fegyvertényekkel érték volna be hazájukban? És lett-e volna mindarra megfelelő fotótanúság is?!