Az idei nyáron valahogy túl sok vihart éltem át, amikor egyik pillanatban még rekkent a hőség, tűzött a nap, a másikban már iszonyatos felhők másztak egymás hátára, tülekedve, hogy melyiké legyen az elsőség, ki kerüljön legfelülre, s peregve hullt a zápor, a zivatar, csattogtak a falevelek, cintányérozott a villám, csorogtak az ég csatornái...És valahányszor megdördült-megcsordult az ég, mindig eszembe jutott néhai Imreh Albert papolci barátomnak (amatőr fényképésznek) az itt látható képe, amely szülőfalujának főutcáját ábrázolja, a templom felé igyekvő feleségével együtt. Ennyi a fotó. No meg a táj fölé vonult, fenyegető nyári vihar.
A fotósról bőven olvashatni az urszu2 c. blogomban (Feltámadás Papolcon, 2008. november 29.), hagyatékából készült bő válogatást is végig lehet pörgetni archivumomban, ott is megtalálható ez a kép, de most igy, kiemelve számomra a viharok viharát, a fenyegetés feszültségét, a még csak készülődő, de még el nem szabadult erők toporzékolását hozza minduntalan át az időn.
Most is beborult itt, Toronto fölött az ég, a kontinensnyi égbolton akkora kifutópályájuk van a felhőnyájaknak, hogy a közeli reptérről percről percre érkező-induló távolsági repülőjáratok úgy bújnak el bennük, mint tökmagjankó az anyja kötényzsebében. És nekem mégis a papolci templom fölötti égzengés ugrik be referenciaként, várva, hogy a fölöénk sodort roppant vizes batyut megoldja az Idő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése