2009. február 28., szombat

Búcsú a gyermekkortól

A fenti címen vált ismertté a múlt század nyolcvanas éveiben a bukaresti Gheorghe Rizeanu emblematikus felvétele, amely már annak idején számos fotószalonba nyert bebocsátást és valamilyen díjat, dícséretet majd mindig elhozott - ha egyéb nem, a tárlatokról szóló kritikákban rendszerint megemlítették.

Megrendezett kép, messziről látszik, mintha csak egy film kiragadott kockája lenne, de akkora a harag és az elidegenedés a visszaforduló kamaszlány arcán, hogy a baba örülhet neki, amiért nem kell ránéznie. A jó címválasztás ugyancsak lendít egyet a kép hatásán. Ámbár meglehet, hogy manapság nem illik ilyen képeket csinálni. Mondjuk, nem ez a trendi...

Maradjon meg Rizeanu képe közös emlékezetünkben...

2009. február 27., péntek

A fagy szerelmese

Ady András csíkszeredai költő itt látható, Reggeli zúzmara c. fotójáról eszembe jut egy három évvel ezelőtti feljegyzésem. Ugyancsak február volt...

- Ma reggel minusz 32-t mértek. Ismét. Ezen a télen már sokadszor. Csíkszeredában.
Erről eszembe jut egy olvasmányom, amit 2004 folyamán került a kezembe, de egy 2002-es karácsonyi emlékhez fűződik. Szerzője egy nagybányai fiatalember, aki szenvedélyesen figyeli az időjárásjelentéseket, hogy idejében értesülhessen, merre van kilátásban egy kis rekordhideg. Mert akkor ő fogja magát, és odautazik, ahogy ezt 2002-ben is tette.

Orbán Sebestyén Zsombor írja:

"2002 Karácsonyának tájára a meteorológusok alapos hidegeket jósoltak. Rossz hír az országnak, jó hír nekem. Ezért vonatra ülök Nagybányán, a Szentestét Marosvásárhelyen, rokonaimmal ünneplem, majd másnap elindulok "hidegvadászatra". A cél Bodzaforduló. Brassóig vonattal utaztam. Éjjel három felé érek Brassóba. Ebben a napszakban nem járnak vonatok Bodzafordulóra, gyalog meg túl messze van ahhoz, hogy napkelte előtt, a legnagyobb hideg idejére odaérjek, így kénytelen vagyok az út felét taxival megtenni... Teliu falutól kezdődik a történet extrém része. Hajnali 3.30 körül indulok lábbusszal a kb. 20 km-re lévő bodzafordulói meteorológiai állomás felé. Csillagos az ég, kemény hideg..."

És így tovább.

Persze, nem érdektelen a hidegvadász teljes öltözéke: egy blúz (nem pulóver), egy ing, egy szál farmernadrág, egy Adidas (félcipő) egyetlen pár zoknival és egy egyszerű kesztyű. Mert az a hobbija, hogy minél könnyebben öltözve minél nagyobb hidegeket kibirjon. És ebben élvezetet találjon. A türténet papirra vetése közben tudja, hogy mindez bizarrul hangzik, magyarán nehéz megemészteni józan ésszel, de jó edzéssel az ember oda fejlődhet, hogy sokmindent kibír.

"Ahhoz, hogy valaki jól bírja a hideget, sokat kell fáznia. Ez nem veszélytelen, mert az emberek nagy része, ha fázik, hajlamos a megbetegedésre. Ajánlatos ezért azok számára, akik kezdők ebben a műfajban, lazán kezdeni a dolgot. Ugyanolyan ez, mint a súlyzókkal történő edzés: kezdőknek kis súlyokkal kell kezdeni, hogy elkerüljék a túlerőltetést. Az idő teltével fokozatosan lehet növelni a terhet, mivel a szervezet alkalmazkodik a nagyobb és nagyobb kihívásokhoz."

Aztán következett a kaland leírása:

"Utam első fele felfelé halad a szerpentineken. Az aszfalt szépen le van takarítva, nincs bajom a síkos tereppel. Az arcom nemsokára elzsibbad a hidegtől, melyet a néha-néha megélénkülő hegy-völgyi szél is fokoz. Jó tempóban haladok, de érzem, hogy izmaim nem dolgoznak a szokásos teljesítménnyel, mintha fékezne valami. Ez minden bizonnyal a nagy hideg számlájára írható. Azért csak fogynak a kilométerek, s különösebb nehézségek nélkül érek fel a hágóra, ahonnan már lejt az út. Igaz, közben meggyűlt a bajom néhány hazafias juhászkutyával, de végül senki sem harapta meg a másikat. A Bodzafordulói medencébe ereszkedve érzem, hogy fokozódik a hideg. Hogy mennyivel, nemigen tudnám megmondani, mert már túlságosan tompák az érzékszerveim. A hidegtől könnyezik a szemem, másodpercek alatt rám is fagynak a cseppek. Az egész fejem el van zsibbadva, szinte az agyamig érzem. Füleim nem fájnak, s közben sem fájtak, így nem lehet baj velük. Hajam némileg védi őket. Sapka van zsákomban, de csak vészhelyzetre alkalmazom. Lábizmaim jócskán meg vannak merevedve az egy szál farmerban, tudom, nem lesz jó, ha útközben megállok. Nem is teszem, habár pillanatnyilag jólesne egy kis pihenő. Ismerem az állapotot, a fagyás egyik jellegzetes tünete: kellemes álmosság uralkodik el az emberen. Ilyenkor életveszélyes megállni.

Már világosodik, mikor hét óra előtt tíz perccel, három óra húsz perces megállás nélküli gyaloglás után "mélyhűtött" állapotban bekopogtatok a meteorológiai intézet ajtaján. Tudja a meteorológus, hogy kell érkezzem, telefonon értesítettem tegnap. Mikor meglát, azt mondja nevetve: Văd că ai transpirat! (Látom, megizzadtál!), mivel kilégzés során a pára vékony fehér porréteg formájában a hajamra, s a hátizsákomra fagyott. Vajon hány fok lehet? Olyan -25 fokra tippelek. Ezúttal jól melléfogtam, sokkal hidegebb van, mint gondoltam. Eleinte azt hiszem, viccel a meteorológus. Pedig bizony -34 fok van! Erről saját hőmérőm is meggyőz.

Nemsokára intenzív reszketésbe kezdek a meteorológiai intézet fűtött épületében. A sok felgyülemlett hideg hatása most nyilvánul meg: leállt a mozgás, más módon kell termelje a hőt a szervezet. Úgy negyed óra múlva normál kerékvágásba billen az állapotom, eszem, iszom, beszélgetek a meteorológussal."

Szóval, kibírta. És biztos, továbbra is kéjesen keresi a hideg pontokat. Gondolom, azóta mifelénk is megfordult, nem is egyszer. Az extrém fagy tárt karokkal fogadja bármikor...

2009. február 26., csütörtök

Kanális

Gyerekkoromban még ilyen kanálisfedőkbe botlottam, s amíg felhorzsolt térdemet nyálazgattam, sillabizálni próbáltam a rézveretű, ám szutykos körfeliratot:

"KOLOZSVÁR SZ. KIR. VÁROS VIZMŰVEK"

Nem tudtam, mi az a SZKIR. Anyámat kérdeztem, ő megfejtette a rejtélyt: - Szabad királyi város. Azt jelenti.

Ezt se értettem. A várost még igen - de hogy szabad és királyi?

Ma már érteném, de csak ez a fotóm van meg tanúságul. És addig lesznek ilyen kanálisfedők, amíg ez a kép - Csomafáy Ferenc fotója - fennmarad valahol.

2009. február 25., szerda

Plomba

Egy nagyszebeni szalonon figyeltem föl erre a képre a nyolcvanas évek elején. Azóta is megdöbbent az olvadás és a fagy ilyen plasztikus találkozása és egymásba játszása. A dermedtség plombája a kilincsen akkor is ott van, ha tavaszra ébredve elcsöppennek a jégcsapok, ha feltörik a zár és megnyílik az, aminek meg kell nyílnia...

Adrian Gugiu fotója

2009. február 24., kedd

Farsangi trió

Az utóbbi időben Molnár Attila fotóművésztől szinte naponta kapok egy-egy küldeményt, amelyek azon a cím alatt futnak be a postafiókomba, hogy Mai kedvenc képeim. Szép kis gyűjteményem van már ezekből a kedvencekből, zömükben régi fotográfiák kópiái, de vasárnap kivételesen a szombaton tartott Hargita megyei farsangtemető találkozóról készült felvételekkel bűvölt el. Magam is ott voltam a forgalmas, színpompás népi rendezvényen, amely Csíkszereda utcáin, illetve a közeli Csobotfalván és Csíksomlyón zajlott, a felújított és tovább fejlesztett hagyományokkal, mókákkal, jelmezekkel, kínálkodással. Annyian és annyit fényképezkedtek a kivilágos kivirradtig tartó, téltemető mulatozáson, hogy nem lenne akkora terem valamennyi képet kiállítani. Én most mégis Attila képét tartom fontosnak iderakni a három beöltözött, ismeretlen mókamesterről, akik egy pillanatra megpihentek kolompoló vándorútjukon...

2009. február 23., hétfő

Sárfény

Egyszer, úgy jó harminc éve, felmentem egy tanyára, Korond fölé, a hegyekbe. Nehéz út volt, kaptatóval, s olyan gondolattal szuszogtam fel, hogy ezt a fáradtságot márpedig odafent kipihenem, s csak másnap ereszkedek vissza a lapályra.

A tanyán a helybeliekkel beültünk az ivóba, s már csak jókor este bújtunk elő, amikor már megbeszélgettük a lenti és ma fenti világ minden baját, bánatát, s hogy öröm is legyen az ürömben, sörökkel múlattuk az időt.

Mikor a szállásra kísértek volna vendéglátóim, botorkálós, zegzugos, elkertelt ösvényeken bandukoltunk a tanyaházak mentén, az alkonyatban. Úgy fénylett az őszi sár az úton, mint valami feltúrt csodaaszfalt - akár csak a csíkszeredai Derzsi Gyula fotóján. Akkortájt került hozzám a kép közlés végett, meg is jelent valamikor az Előrében, most meg előkerült a roppant halomból, s előhívta bennem tanyai kalandom régvolt pillanatát.

2009. február 22., vasárnap

Rőzsehordók

Valamikor a kilencvenes évek vége felé érkezett ez a kép, egy vaskos borítékban, amelybe Feleki Károly tanár úr a kolozsvári Ion Andreescu képzőművészeti akadémiáról néhány, tehetségesnek mondott tanítványának fotóját süllyesztette, s elküldte a Romániai Magyar Szóhoz, hogy beajánlja őket hozzánk. Ismertük egymást, még mikor ő kezdő fotográfus volt, én meg fiatal újságíró, bíztam szakmai ízlésében, s külön megragadott ez a jól megkomponált tájkép - s egyben hangulatos szociófotó -, melynek hátára gyöngybetűkkel írta föl a szerző: Kalló Angéla III. éves fotó-videó-komputeres képkidolgozás, Ion Andreescu Vizuális Művészetek Akadémiája. Akkor egész csokrot közöltünk a küldeményből, köztük ezt is. Nem fűznék hozzá kommentárt, csupán azt: szerzője azóta maga is az akadémia egyetemi oktatója, a kolozsvári fotóművészeti élet egyik meghatározó alakja, a Minimum Party nevezetű összművészeti akció fotós szervezője. Örvendek, hogy beváltotta mestere hozzá fűzött reményeit, akárcsak annak, hogy megőriztem ezt a fiatalkori, kedves műhelyfelvételét.

2009. február 21., szombat

Az árvíz menetrendje

E fotót Anonymus készítette. Ugyan nem a Béla király jegyzője, csupán a székelyzsombori "névtelen", aki az egykori bukaresti Előréhez küldött be 4 árvizi pillanatképet falujukról, állítván, hogy a faluért felelősek - vezetőség, víz- és útügy, megye, de még a nagy nemzetgyűlési képviselő is, évről évre elmulasztják megvédeni a falura zúduló árvíztől az embereket.

Tavasszal és ősszel, de olykor nyáron is, szinte menetrendszerűen jönnek a nagyvizek, mert a Homoród völgyét feljebb Hargita megye szabályozta, Székelyzsombor, az utolsó székely település a Homoród völgyében már Brassóhoz tartozik, hozzá képest az Isten háta mögött van, amikor szükség volt szavazatokra, mindenki ígérte a gátat, a töltés megépítését, aztán minden maradt a régiben.

Ezek voltak a rendszerváltás előtti idők. Azóta se sokat változott a helyzet, talán csak annyiban, hogy az emberek már egyáltalán nem hisznek az igéreteknek. Annak idején főszerkesztőm kiküldött, a helyszínen vizsgáljam meg, mit lehetne tenni az ott lakók érdekében. Kint voltam. Láttam az emberek nehéz helyzetét. Tapasztaltam, hogy mindenki mosta a kezét. Felfele mutatott: a kormánynál, a pártnál kell közbelépni. Talán a nemzetgyűlési képviselőnél. Ugyan, ki lehet az? - kérdeztem ártatlanul. Nagyot néztek: hát nem tudom? És bemondták a főszerkesztőm nevét...

Annyi történt, hogy a riport megjelent. A kutya ugatott. Hallotta valaki?

2009. február 20., péntek

Családi képek között

Mindenkinek vannak családi képei. A bákói (Bacau) Cristoveanu család hagyatékában a késői leszármazott bukkant érdekes leletre, üvegnegatívokon őrzött személyes és kortörténeti emlékekre. Szíves engedelmükkel és hozzájárulásukkal válogattunk a múlt század kilencvenes évei végén, a Romániai Magyar Szó Szabad szombat c. mellékletébe ezt a képet, illetve az itt látható sorozatot, mert számunkra is felfedezés számba ment a XX. század eleji, Bákó környéki román életforma - a dédnagyszülők és nagyszülők világa.

Családi sorakozó a tornácon, egy Ford a bákói családi ház mellett, nagymama az ölebbel, vadászat barátokkal, bicikliző uracsok, a nagyapa és osztálytársai, terefere a sétányon, házi teniszpálya építése - az emberi élet mindenkori kedves, ihletett pillanatai.

A fotókat készítő nagyapa: Nicolae C. Cristoveanu jogász lett Párizsban, s vadászszenvedélye mellett a fényképezés bizonyult tartósnak. Édesapja, a dédnagyapa ugyan még Criste volt, s bákói kereskedőként tartotta fenn családját.

Azt hittük, elveszett az a világ, de még nem egészen... S hány és hány család rejtegethet öntudatlanul hasonló kincseket, amelyek igazán csak annak érnek valamit, akiket nem a pénz, a vagyon, hanem a múlton keresztül a jelen és a jövő érdekel.

2009. február 19., csütörtök

Cifra palota

A huszadik század végéről őrzöm ezt a képet. Készítője volt kolléganőm a Romániai Magyar Szónál, Máthé Éva, aki Kolozsvár és Marosvásárhely között fényképezte ezt az épülőfélben lévő roma-palotát. Az ilyen maharadzsa-stílusú kéglik akkor még újdonságszámba mentek, azóta elszaporodtak. Úgy hírlik, Olténiában és Temesvár környékén egész falvak, városrészek bújtak ki a földből, de Korondon is látni már kistestvéreiket - megannyi hangyaboly a benne-körülötte-érette nyüzsgő emberkék számára, akik a sátrat, a kóberes szekeret, az ideiglenes szállást most felváltják egy túlhajtott, öncélú pompával, amelyben a márvány kezet fog a deszkával, a gipsszel és az aranyozott cementtel...

2009. február 18., szerda

Galícia (2)


Molnár Attila barátom, maga is kiváló fotós, aki az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesületet alapította a tavaly, segített profi módon beszkennelni a galíciai üveglemezfotókat. Igaz, hogy egyelőre csak kettővel készült el, de látni rajtuk a kiáltó különbséget - az én változatomhoz képest ég és föld! Hamarosan az egész sorozat elkészül és akkor helyet kap egy Picassa webgalériában, a fotókedvelők közprédájára. Addig is nézzük a fényképezkedő ruszinokat és az istállójuk előtt turkáló kismalacot...

2009. február 17., kedd

Bányató

Régi, pompázó fotó ez, készítője dr. Balogh Ernő néhai geológus. 1882-ben született a Bihar megyei Erdőhegyen, Köröskisjenő községben, ahol négy fiú- és két leánytestvérével egy egykori értelmiségi család szerető, de szigorú nevelésében részesült. Apjuk, Balogh József falusi tanítóként egyengette gyerekei sorsát. Ernőből geológus, egyetemi tanár lett, később a tudós élet mellett író, természetjáró, fotográfus szenvedély is megszállta. Vezette az Erdélyi Kárpát Egyesületet és az Erdély c. folyóirat főszerkesztője volt. Felvételei közül (néhány itt megtekinthető) sok elkallódott. Előszeretettel dolgozott 13x18-as üveglemezre. Unokái összegyűjtötték elérhető, 1928-1943 között készült fotós hagyatékát s vándorkiállítást rendeztek belőle Magyarországon és Erdélyben is. Az itt látható aragonit bánya Korond közelében, Árcsónál volt a két világháború között. A képen szereplő korondiak népviseletben álltak a lencse elé. E megindító életkép mozdulatlanságával átsugároz az időn, elérhetetlenül egy túlzó parton. Ahová mi csak nézni tudunk...

2009. február 16., hétfő

Fel Strasbourgra!

Ez nem egy rally, hanem egy 1995-ös erő-
demonstráció.
Fiatalok indultak el Strasbourgba, hogy az erdélyi magyar oktatás joghátrányait szóvá tegyék. A drótszamáron Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda mai polgármestere. Akkor még erejét fitogtató ifilegény. A jelenetet a Romániai Magyar Szó kolozsvári riportere, Csomafáy Ferenc örökítette meg: ez volt az indulás pillanata a kolozsvári Szent Mihály templom elől.


A nem mindennapi futam egyik résztvevője, Hajdó Csaba - jelenleg politikatudományokat folytat külföldön - tavaly ősszel így emlékezett útjukra:

– Az akkori oktatási törvény, és ennek diszkriminatív jellege ellen tiltakozásképpen petíciót juttattunk el Strasbourgba az emberi jogi bíróságra. Tízen vettünk részt a túrán: Kali Zoltán, Juhász Péter, Vajda László, Ráduly Róbert, Antal Attila, Páncél Szilamér, Nagy Pál, Szilágyi Zsolt, Csáki Árpád és én. Tíz napba telt, amíg elértünk Strasbourgba. Emlékszem, Nagyváradon fogadnunk kellett egy szakit, aki megtanította nekünk, hogyan kell hosszú távon biciklizni, mert mi már az első nap kikészültünk – abban a tempóban és kerékpározási technikával nem tudtunk volna tovább menni. De elvittük a petíciót, felkeltettük Európa figyelmét, és visszajöttünk – visszafele már kocsival...


2009. február 15., vasárnap

Állati



Ez a majomkölyök a Somostetőn, a marosvásárhelyi állatkertben élt a nyolcvanas évek derekán, amikor a felvétel készítője, az Előre fotóriportere, Székely Sándor egész képsorozatot gyűjtött be az állatkert lakóiról.

Ki tudja, él-e még egyáltalán az akkor gyermeteg jószág és hol van jóságos, szelíd gondozója? Szülő és gyermeke állnak így a lencse elé, ekkora bizalommal és csüggeszkedéssel.

A kismajom megörökített rettegése máig nyugtalanító élményem. Mintha a gyermekkorom üzenne vissza.

2009. február 14., szombat

A szerelmes versíró

Aki háttal áll, az éppen szaval. Verset mond. Ki tudja már, kiét? A fotó megmaradt. A lányok nevetésével együtt. Az emlék elszivárgott. Rémlik valami... Mintha cserebogárral tele lett volna a zsebem...
Tóni, a szavaló 1966-ban a marosvásárhelyi képző- és zeneművészeti líceumba járt. A képet osztálytársa, Pusztai Péter készítette, tőle kaptam én is, amikor megtudta, hogy Bálint nap tiszteletére, ami éppen a tegnap volt, a csíkszeredai könyvtárban Tóni nemrég megjelent szerelmesvers kötetét készülök bemutatni.
A bemutató jól sikerült, a szerelmes versíró, már maga is túl a hatvanon, kapott tíz keresztkérdést, amikre élőben kellett válaszolnia. Elmondta, hogy a verseskönyv egy kései, reménytelen szerelem fellobbanásának eredménye, egy-egy vers öntőformáiba gyömöszölte napi sóvárgását, de minden hiába, az illető megkapta ugyan a maga dedikált példányát, de az eltelt hónapok alatt is még csak a 6. lapig jutott az olvasással. Ebből már nem lesz szerelem, mesélte a Borszéken élő Tóni, összeveszés a feleségével annál inkább, de nincs mit tenni, már pszichológusnál is volt, segítene kiszeretni a jóval fiatalabb múzsából, a közönség tiltakozott, hogy ne fusson meg az élet kihívása elől, jelenlévő barátai tanúsították, hogy meglehet, a szerelem szenvedést hozott rá, de nyitottá tette a világgal szemben, megpezsdítette szellemét, régóta nem látták-hallották ennyire közvetlennek, őszintének.
Aztán persze, versek következtek, ő felolvasta öt kedvenc darabját, én felolvastam szintén öt jobbat, közben a vendégsereggel együtt elszopogattunk egy-egy pohár vörös bort, eladta valamennyi magával hozott kötetét (Ha félreáll az angyal), dedikált s igazi meglepetésként átnyújtottam neki ezt a fényképet, amitől - a szemén láttam - visszatért tűnni vélt ifjúi kedve...

Kamenitzky Antal
Nem vagy már sehol

Nincs pénzem annyi, hogy még bírjalak.
Nincs kertem, hogy átültesselek.
Nincs kötszerem, ha nyílnak a sebek.
Szenem kidobva: füstölgő salak.

Az ég bezárt, az Isten elpihent.
Mint kiskoromban, csak magam vagyok.
Ha még beszélek, úgy is hallgatok,
mert önmagamban nincsen már hitem.

Bolondnak tartasz, úgy van, az vagyok,
mert szétszakadtak mind a varratok.
Tied voltam, mint elszálló szavad.

Írás közben csak hozzád ballagok,
s bár kóbor pletyka körbe nem csahol,
minden bezárva, nem vagy már sehol.

Galícia

Elekes Feri barátom, akinek házában egy felhagyott régiség-
kereskedés tárgyai állnak felhalmozódva, emlékezett rá, hogy van egy dobozban tucatnyi üveglemez fényképe, nála csak porosodik, nem is tudja, miért vette meg annak idején, elküldi nekem, hátha hasznát veszem.

Az üveglemezeket szépen áttöröltem vattával, megszabadítottam a portól és a magam szerény eszközeivel digitalizálni próbáltam. Mintának itt van egy belőlük, egy ruthén (ruszin) házat ábrázol, valahol a messzi Galíciában (Lengyelország), feltehetően az első világháború körül keletkezhetett. Dátumozás nincsen rajta, csak egy-egy lemezen ceruzával rótt magyarázat: ruthén lakosok, ruthén istálló és a helység, amit egyelőre szintén nem tudok kisillabizálni. Régi fotók gyűjtőivel összedugom a fejemet a jövő héten, s majd beszámolok az eredményről. Addig is csodáljuk e közel száz éves kép finom rajzolatát.

2009. február 13., péntek

Ilyen és ennyi




Sok lett és irdatlanul ragyás. A bőség karikatúrája. Amilyen rusnya ez a halom, olyan a jövőnk is. Megbélyegzett, elfajzott, muszájból érett, ütődött...









Fotó: Ádám Gyula

Szia, Szergej!




























































Bán Péter néhai jóbarátom - Isten nyugosztolja - most valahol Szergej Jeszenyinnel iszik egy felhőbozótban. 


Jó nekik.

Valamikor még Konsztantyinovóban kereste föl kedvenc költőjét, akinek - a szülőház előtti csoporton látszik (melynek megcsillagozott alakja maga Bán Peti) - mindig nagy a tábora. Akkor kapta lencsevégre a költő szobrát, a konsztantyinovói "főteret", ahol néhány szegény ember az ócska holmiját kínálja az arra vetődőknek, a helybeli Jeszenyin Irodalmi Műzeumot és a Jeszenyinék ligetre emlékeztető kertjét, ahol az öngyilkos költőnek valaha ilyen gondolatai is születtek:

"Elviháncolt a tavaszi zápor
kék az ég megint.
Meguntalak istenigazából,
Szergej Jeszenyin!"

Bán Péter fotói

Az ugrás

Gergely Tamás fotója megszeppent: most vajon tényleg - le kell innen ugornom? az acélos, jéghideg vízbe? és abból a magasságból? őrület, ami minden oldalról körülvesz. Ugorni nem is muszáj- de létezik menekvés?