2017. április 9., vasárnap

Virágvasárnap

Szombat reggel
Névnapomra megajándékoztam magam egy cserép amarillysszel. Két kis bimbócska volt, gyermekarasznyi száron, az égnek meredve. Szinte kínálták magukat, hogy magammal vigyem őket. Úgy is tettem.
Gyorsan növekedtek. Virágvasárnapra pedig kifeslettek. Nem teljesen, csak a fejlettebb bimbók. Szombaton reggel megörökítettem őket, akkor még szégyenlősen lesütötték a szemüket, de este már büszkén kihúzták magukat. Vasárnap reggelre pedig mintha már túl is nyílták volna magukat.

És mert tudom, hogy soha nem lesznek már olyanok, amilyennek a közelmúltban láttam őket, megörökítettem a virágvasárnapi ajándékot, s lesem tovább a többi bimbó sorsának alakulását.

Vasárnap reggel

2017. március 23., csütörtök

Kép / Társak

Hamarosan bezár a Magyar Művészeti Akadémia kísérletező kedvű Film- és fotóművészeti Tagozatának február 4-április 2 között nyitva tartó budapesti tárlata a Pesti Vigadóban. Akik végigjárták a kiállítótermeket, azt mondják, szép, hatásos kiállítás. Akik az esemény alkalmával készült remek kiállítású és nyomdatechnikával készült katalógust lapozgathatták (mint pl. alulírott), azok úgy érzik egy kicsit, mint akik vissza-visszalopózhatnak a kulcslyukon, s az egyedi élményt elmélyüléssé változtathatják.

A "társak" emlegetése a címben nem véletlen: a rendezők arra kérték az akadémikus fotósokat, mutassanak be, felkérés alapján egy egy nem akadémikus képírót, akikkel valamilyen módon közösséget éreznek. A bemutatás képpel és szóval is megtörtént, s így izgalmas párosításban láthatunk 28 remek magyar fotóst, jellemzően kiemelkedő munkákkal és törekvésekkel.

Számomra a párositások - kevés kivételtől eltekintve - esetlegesnek és némileg mesterkéltnek hatnak, ezért nem is próbálom követni az elemzésnek ezt a vonalát, viszont cserében rámutatok néhány olyan képre, melyeket érdemes fénybe hozni. Válogatásom természetesen, maga is "sántit", mint ahogy minden izelitő a teljes egészből, amit csak a valódi esemény képes nyújtani.

Balla Gergely: Halálgyár (Mészégető) 1994
Benkő Imre: Lenin körút, 1988
Bicskei Zoltán: A Kanizsai anzix c. sorozatból
Boros György: A Sóstó c. sorozatból
Dormán László: Miska bácsi / Drávaszög

Horváth Péter: Telefonáló (Király Tamás)
Katona Tamás: Az Álom a szinházról c. sorozatból
Koffán Tamás: Korcsolyázó / Szék, 1981
Kunkovács László: Járgányos kukoricadaráló, 1983
Molnár Zoltán: Copsa Mica, Románia
Moser Zoltán fotója
Sára Sándor: Azok az ötvenes évek c. sorozatból
Török László: A Cigányok c. sorozatból
Ádám Gyula: Medvékkel táncolók

2017. március 21., kedd

Ketten (is) Brassaïról


A fotográfia e zsenijét nem kell bemutatni. De érdemes elolvasni, amit irók-újságirók-riporterek rendre, előcsalogattak belőle. Olykor már csak élete legalkonyán. Gazdag irodalma van a Brassaï-legendáriumnak. Ebből most két kevésbé ismertre bukkantam, megosztom. Különösen figyeljünk a fotografálásra vonatkozó hivatkozásokra! (csg)



Sediánszky János: Brassaïval, egy délután

1923 óta él Párizsban egy magyar ember, Henry Miller a város „élő szemének" nevezi. Brassaï ő, a képzőművész, és a fényképezés nemzetközi hírű, a legelsők között számon tartott mestere. Barátja Picassónak.
Évek óta a francia Délen él, magyarokkal alig találkozik. Ha néha felrándul Párizsba, a Faubourg Saint-Jacques keskeny, végtelen hosszú utcájában lakik.
Összedobált képek, kerámiák, albumok, vázlatok kusza egyvelege a szoba, amelyben fogad, ablaka a Santé-börtönre nyílik. Már szürkül, s odaát, a cellarácsok mögött pislákol néhány lámpás.
Naiv festők képei a falon, könyvek halmaza a földön, a polcokon. Az asztalon ócska írógép áll.
Helyet szorít, ismerkedünk. Egy kötetet nyom a kezembe.
Fényképalbum: Paris de Nuit, az Éjjeli Párizs.
De néma gazdagoké, nem a fény városa. Nem villanyfüzérek, csak egy magányos gázláng, mégis tündöklő fényudvarával. Apró, elveszett fények ezek, a rakparton, a tócsában, a kövezeten.
– Harmincéves koromig nem nyúltam fényképezőgéphez. Valaki egyszer a kezembe nyomott egyet, biztatott. Bennem még hangulatok éltek, nagyon elevenen. Az éjszakai város, az utcák, amiket a nappaliaknál százszor jobban ismertem. Hiszen éjjel éltünk mi akkor, napközben csak aludtunk.
– Hogy került Párizsba?
– Művész akartam lenni, kijöttem.
– Brassóból? Gondolom, a nevéről
– Igen. Apám tanár volt ott, én festő akartam lenni. Pesten jártam a Képzőművészeti Főiskolára, aztán Berlin jött, két évig. A Sturm korszaka, Kandinsky. És huszonháromban már Párizsban voltam.
– Ki vezette? Miből élt?
– Újságírásból. És szerencsém volt. A szürrealizmus hőskora volt az. Valahogy eljutottam a Minotaure folyóirathoz, bekerültem a szürrealisták csoportjába. André Breton, Eluard, Salvador Dali, Braque, Matisse, Maillol a jó ismerőseim lettek. És harminckettőtől Picasso, a legjobb.
– De mivel érte el? Hogy sikerült?
– Mondom, hogy cikkeket írtam, kritikus voltam, és mindenekelőtt művész. Itt kezdtem el rajzolni. Picasso egyszer azt mondta a vázlataimról: Maga született rajzoló. Miért nem aknázza ki az aranybányát, ami magában rejlik?
Egy másik kötet fedi el Párizs fényeit: Harminc rajz. Jacques Prévert írt verset ezekhez a duzzadó, erős lábú, sörényes tollrajz-amazonokhoz, Brassaï aktjaihoz. Mellbeütő, érdekes költemény. Kiválasztott részletét helyben lejegyzetelem, és itthon később le is fordítom:

Székesegyházak és kávéházak pillérei
hallgassátok a jég verését a kövezeten
a Faubourg Saint-Jacques utcában
A Santé börtön mellett
egy szépséges arab paripa
tűnik fel hirtelen
meztelen ez a ló se hám se nyereg rajta
fara fénylőn ragyog mint viasszal bevont parkett
aki épp arra jár megáll egy pillanatra
és elbűvölten nézi
az állat tomporát
és nőre gondol a férfi
és férfira a nő
egy már letűnt világról álmodik mindegyik
amikor egyszerű volt az élet
pőre nyers és szép
és elfogadható
s a ló
miként e röpkén felidézett világ
máris tovaszáll.
A Brassaï rajzolta nők
e paripához hasonlítanak
Asszonyok akiket sohasem látni
vagy csak néhányukat
könnyűek mint a fák
és nagyok mint a virágok
a megszokott lét fojtó páráiból
úgy bukkannak elő
és mutatkoznak szégyentelenül
az ősanyag friss hevületében
mint Venus Gallypiges vagy szép Fegyverkovácsnék...
E nők...
lábbujjhegyen ringó erősszálú növények
a megdöbbent riadt kárhozott menny felé
emelik lábaik feltörő oszlopát
azokon lengenek kebleik combjaik
fényekben fürdő függőkertjei.

– Igy kezdődött tehát, az Éjjeli Párizzsal.
– Igen. Megjelent, s egy csapásra ismert lettem. Kiadták külföldön is, s a következő évben folytatását, az Erkölcs-tanulmányok a Montparnasse-rólt. Aztán a többit.
Fényképalbumok megint. Picasso szobrai, Ünnep Sevillában, Bretagne-i tájak. És a: Grafitti.
– Mi ez? – hajolok egyszerre a cím s a különleges ábrák, alakzatok fölé.
Két Picasso-idézettel felel, magyarázatul:
„A fal valami csodálatos dolog, nem vették észre? Mindig nagy figyelmet fordítottam arra, ami ott történik. Hányszor kísértett meg fiatalon egy nagyon szép fal, hogy rávéssek valamit."
És a másik:
„Egy fal olyan gazdag lehet, mint egy székesegyház homlokzata."
Brassaï is felfedezte ezt, és kiaknázta a kamera világának. Mert amit itt látok, fényképnek talán a legmegrendítőbb: a telefirkált, foltos, penészes, agyonrepedezett, omló falak költészete: szerelem-szívek, nyilak, vallomások és merészebb jelképek krikszkrakszai. A Halál: üreges szemek, halálfejek, a vakolatra karcolva: s ugyanaz tíz év múlva, elmélyülve, elkráteresedve, szinte továbbkövülve. Ez hát a Grafitti. Van egy újabb, színes változata is, amit Japánban készített. A fekete-fehér talán drámaibb, ez látványosabb.
– És a film?
Legyint.
- Csináltam egyet 1956-ban, a legeredetibb kisfilm díját kapta akkor Cannes-ban. Amíg élnek állatok, ez volt a címe. Huszonnégy országban vetítették.
– Milyen művészet vonzza még?
Visszamosolyog, egy másik kötetet üt fel. Histoire de Marie. Marie története.
Prózai verseskönyve ez, meséli a tartalmát is. Egy idős, ötvenöt éves cselédasszony bánatát, szomorúságát, életét a papírvékony falú szobában, a gazdagok között, ahová minden áthallatszik. Marie kastélyban élt, az árnyékszékeket tisztította. Szerette ezt a munkát. Leleplezi erkölcstelen gazdáit, elgondolkodik néha Marie Antoinette végzetén, amikor a németek a Santé-börtönben hazafiakat lőnek agyon, Párizs megszállása alatt. Üres perceiben a hűtlenségről elmélkedik. „Ha az asszony hűtlen, nem baj, pénzt hoz a konyhára, hiszen az udvarló is tömi ékszerrel, ruhával, ajándékkal, de ha a férfi rúg ki a hámból, kész szerencsétlenség, mert elhordja a pénzt a tyúkokhoz." Marie-nak hasdaganata van, de nincs pénze, és félő, hogy csak a Szent József szegénykórházba kerül, ahol keményszívűek a kedvesnővérek, és keményített fityulában járnak. „Csak tárgynak nézik a beteget, egyszer már majdnem átmentem ott a túlvilágra." Újra Picasso kép az asztalon.
– Bár sok felvételt készítettem Picassóról, ez az 1932-ből való a legkedvesebb. Olyan rajta, mint egy monolittömb.
Olyan. Erős, zárt test, zömök, csak átható, elmélyülő, hatalmába kerítő szeme uralkodik rajta. Mellékesen mondja:
– Tudja, hogy Picassónak miért nincs önarcképe? 1918-ban a Lutetia szállóban épp borotválkozott, amikor Apollinaire halálhírét hozták. Akkor úgy megdöbbent, hogy azóta nem festi és nem rajzolja magát.
Beszélgetések Picassóval. Ez a könyve nagy szenzáció volt. És baráti ajándék Picassónak – ahogy a kézzel írt ajánlás mondja – „nyolcvanharmadik születésnapjára, egy csokor gazdag óráinak megtalált pillanataiból". Emlékkiállítás is nyílt erről a könyvről egy Saint-Placide utcai antikvárium pincéjében. A vendégkönyvben, vörös lúdtollal írva, ilyen nevek sorakoztak: Jean Follain, Jacques Prévert, Jeanne Moreau, Aznavour és leánya.
Szóban is újra Picasso a téma.
– Cocteau a rongyszedők királyának nevezte, mert összeszedett minden ócskaságot, egy elszáradt nyúlbőrt, melyet a Louvre udvarán talált, eldobált konzervdobozokat a szemétládákból, hogy megcsodálja egyszerűségük rendjét, alakjaik változatosságát.
Egy másik élmény. Reggeli találkát beszélt meg vele, hogy együtt menjenek a műtermébe. De a festő még ágyban fekve fogadta, elcsigázva. Jean Marais, a színész egy söprűnyelet hozott előző este, hogy abból készítsen neki valamit. Picasso egész éjjel dolgozott, mintákat égetett a seprűnyélre, ezért volt fáradt, kimerült másnap reggel.
Az idő múlik mesélés közben, Brassaï az órájára néz, bocsánatot kér, dolga van a városban. Elkísérem? Természetesen. Gyorsan szedelőzködik. Kerek, ellenzős sapkát tesz húsos, kopasz fejére, a fogasról esernyőt emel le. Amint szemben áll, barátjához, Picassóhoz hasonlítják nagy, fekete szemei. Fogom a karját, úgy imbolygunk a külső boulevard hiányos kövezetén, a 86-os autóbusz megállójához.
Az utcán, a buszon a beszélgetés még folytatódik.
– Luxusgéppel dolgozik?
– Egyáltalában nem. Nem igen törődöm a fényképezőgéppel. Attól nem függ semmi, vagy legalábbis nagyon kevés. A szupertechnikának semmi köze a jó eredményhez. A művészi fényképezés inkább a szobrászathoz hasonlít, mint a mozgáshoz, a filmhez. Ha ötezred másodperc alatt készítek egy felvételt, nem a mozgást ábrázolom, hanem a megállított pillanatot. Ez a megállított élet a fényképezés témája. Éppen ezért nem értek egyet azokkal a törekvésekkel, amikor sorozatot készítenek a pillanat tört része alatt rögzített képekkel, és mosoly helyett láthatunk egy eltorzult arcot, egy lefittyedt szájat. Nem hiszem, hogy ennek megörökítése volna a művészi fényképezés feladata. Persze, ez csak az én egyéni véleményem.
– Térjünk vissza még egyszer a filmhez. Nyilván a képi kifejezés izgatja elsősorban a mozivásznon.
– Nem szeretem a filmen a túl szép, túl művészi fényképezést. A gyönyörűen virágzó gyümölcsfákat, a túlvilágított vagy túlsötétített tájakat, egeket és felhőket, amilyeneket mexikói filmekben láthat. A francia rendezők is sokszor vonzódnak az ilyesmihez.
Valóban. Akkor láttam Agnes Varda reklámozott filmjét, a Boldogságot. Színezett impresszionista festészet a filmvásznon.
– És Godard Megvetése! Ebben a filmben csupán Brigitte Bardot lesült bőrének meztelenségéhez keresett a rendező meghökkentő vagy elbűvölő színkontrasztokat. Ez azonban csak külsőség, ami elvonja a figyelmet a film mondanivalójáról. Ezzel szemben Chaplin sohasem fordított különös gondot a fényképezésre, a megvilágítás effektusaira, a beállítás trükkjeire, a sujet-t, a színészi alakítást, a rendezést tartotta fontosnak...
Mondat közepén száll le hirtelen, s ad elmenőben kezet.
Én is lelépek hamarosan, a Sévres Babylonne állomáson, az Olcsó Áruház előtt.
A járdán egy hirdetőoszlop plakátjába ütközöm: öles betűkkel Brassaï kiállítására hív.


Vinkó József: Párizs szeme

Nem volt könnyű találkozni vele. Hetekig nyomoztam, amíg megszereztem a párizsi címét, akkor kiderült, Nizzába utazott, a vidéki házba. Már majdnem vonatra szálltam, amikor házmestere megsúgta, hogy a hír kacsa, Brassaï (franciásan: Brassaí) fenn rejtőzik a lakásában, az ötödik emeleten, csak épp letagadja magát. Hiába rohantam fel, hiába csöngettem, az ajtó mögül valaki válaszolt: „Itt nem lakik semmiféle Brassaï!" Mozgósítottam újságíró barátaimat, üzenetet hagytam, naponta telefonáltam, mígnem egy délelőtt csengett a telefon és egy női hang randevúra hívott Brassaïhoz. Ugyanaz az ajtó nyílt meg előttem, amelynek a küszöbén pár nappal ezelőtt hiába tipródtam. Kicsi, homályos, kartondobozok százaival zsúfolt lakásba léptem azaz még be sem léptem egészen, amikor a tuszkulánum mélyéből mérges hang reccsent rám:
– Maga botrányt csapott a Télérama szerkesztőségében, hogy nem fogadom, mit akar?!
– Interjút.
– Mindenki azt akar.
– Ezért tagadja le magát?!
– Rengetegen zaklatnak, védekeznem kell.
Igazából most veszem csak szemügyre. Brassaï 83 éves. Fején füles pamutsapka, lábán papucs, morogva összehúzza magán a kockás házikabátot. Fáradt, zsörtölődő vénembernek hihetném, ha nem látnám a szemét. De ezek a szemek nem öregedtek meg; attól a pillanattól kezdve hipnotizálnak, ahogy beléptem a lakásba, szinte odaszögeznek a kis zongoraszékhez. Eszembe jut, amit Francois Mauriac irt: talán szakmai ártalom, hogy ekkorára megnőttek a szemei, szinte rá akarnak ugrani a tárgyra, az áldozatra: szó szerint felfalják az embereket és a dolgokat. A langusztának vagy a remeteráknak vannak ekkora szemei..." „Brassaï: Párizs szeme" – írta róla a közeli jóbarát,
Henry Miller is. Brassaï: avagy egy ember szeme – adta portréfilmjének címéül a francia televízió. „Egy ember, akinek kettőnél több szeme van" – nyilatkozta Jean Paulhban. „Egy szemtanú vallomása" – mondja cikkében a Sunday Times kritikusa. Mindenki a szeméről beszél, mindenki azt akarja lefotografálni, a szeme híresebb lett, mint Gréta Garbóé.
– Megengedi, hogy lefényképezzem?
– Nem, Most jöttem ki a kórházból, beteg ember benyomását kelteném. És a magnetofont se kapcsolja be.
– Fényképez még ma is?
– Ritkán. Nincs már bennem életerő. De néha nagyon sajnálom, hogy otthon hagytam a gépemet. Ilyenkor képzeletben lefotózom, amit látok. És ezeket a gépeket nem látja soha senki más. Mekkora szabadság!
– Ön bizonyos tekintetben konzervatív fotósnak számít. A színes film diadalútja közepette egész életében ragaszkodott a fekete-fehér fotóhoz. Miért?
– Mert a fekete-fehér sokkal kifejezőbb, árnyaltabb, elvontabb. Bizonyos tárnák színesben megfoghatatlanok. Az emberi arc színesben például szörnyű. A színes képnél a színből kell kiindulni és nem a tárgyból.
– És nem zavarja, hogy a tucatfotó elárasztja a világot? Hogy a hírügynökségek, a televízióállomások és a műholdak százezrével ontják "a „fotó-dokumentumokat", hogy minden második japán objektívon át látja a világot és a legújabb motoros Leicákkal tízegynéhány másodperc alatt harminchat felvételt lehet készíteni?
– Nem. Ez normális, a technikai fejlődést nem lehet megakadályozni. És még csak azt sem mondom, hogy kisfilmre nem lehet jól fényképezni. Ma pillanatok alatt tényleg lehet harminchat felvételt készíteni. De én sokszor úgy utaztam külföldre a Harper's Bazaar megbízásából, hogy egyetlen felvételt kellett csak hazahoznom. Igaz, én lemezre dolgoztam, és a kazetták nehezek voltak, nem pazarolhattam.
– De száz és száz felvétel között mégiscsak akadhat egy remekbe szabott. A legképzetlenebb amatőr is elkaphatja a század legszenzációsabb pillanatát. Ön talán nem hisz a véletlenben?
– Hogyne hinnék! Bárkinek kedvezhet. De csak egyszer! Az igazi fotósok naponta randevúznak a véletlennel.
– Ön szerint mi a jó fotográfus legfőbb tulajdonsága?
– Az objektivitás. Erre kell törekedni. Bármennyire objektívek vagyunk is5 még mindig túlságosan szubjektívek maradunk.
– Vakhit a valóságban?
– A fotósnak realistának kell lennie. Hiába akarok ugyanis objektív maradni, a fényképeim egy idő után mégis elkezdtek rám hasonlítani, jobban, mint a saját tárgyukra. Éppúgy, mint Cézanne almája, az is jobban hasonlít Cézanne-ra, mint egy almára.
– Ön festőnek készült, Budapesten és Berlinben tanult, írt, festett, rajzolt, díszletet tervezett. A harmincas évek elején miért kezdett el hirtelen fotografálni?
– 1924-ben érkeztem Párizsba. Csodálatba ejtett ennek a városnak a gazdasága, éjszakákon keresztül csavarogtam barátaimmal, Henry Millerrel, Jacques Prévert-rel a Montmartre-on, a Ménilmontanton, a Porté des Lilas környékén, a Szent-Márton kanális partján, széltében-hosszában bejártam a várost, közben dolgoztam, hol sporttudósításokat írtam, hol karikatúrákat rajzoltam, hol hamis interjúkat gyártottam világnagyságokkal. Minden ezekben az években történt velem, a húszas évek végén és főleg a harmincas évek elején, megismerkedtem, a szürrealistákkal, Bretonnal, Salvador Dalival, Man Ray-jel, barátom lett Matisse és Picasso. Meg akartam örökíteni ezt a sok csodálatos dolgot, amit láttam és rájöttem, hogy a fényképezés alkalmas rá, hogy a fotó korunk sajátos kifejezési eszköze. André Kertész adta kölcsön az első gépet.
– Alig néhány évvel később —jóllehet már ismert fotográfusnak számított - azt írta szüleinek: „Ha törik, ha szakad meg kell szabadulnom a fotográfiától. A fényképezést mindig csak ugródeszkának tekintettem, ugródeszkának igazi elemembe, s íme az ugródeszka nem enged. Ezzel a kis kerítőhálóval, ami a fotográfia, hogyan ejtsem el a királyi vadakat?"
– Ha ennyire tudatosan döntött a fényképészet mellett, miért akart mégis folyton megszabadulni tőle?
– A Beszélgetések Picassóval című kötetemben megírtam, amit Picasso mondott: „Maga rajzolónak született, miért nem folytatja? Sóbányával cserélte fel az aranybányáját." Szerinte a fotóművészet csak „mellékfoglalkozás". Ez sokáig motoszkált a fülemben. De a harmincas évek vége felé leginkább talán azért kapálóztam a fotó ellen, mert féltettem az egyéniségemet. Nekem akkor a fényképezés kenyérkereset volt, munka, a Coiffeur című lapnak kellett volna dolgoznom. De hamar otthagytam. Engem a frizurák nem érdekeltek. Se a pénz. Engem csak az élet érdekelt, amit magam körül láttam.
Brassaïnak sikerült az, ami a században kevés fotósnak. Csavargásai közben - a világon először — megörökítette az Éjszakai Párizst, a Notre-Dame vízköpőit, a Művészetek hídját, a Montmartre azóta rég lebontott házait, a cselédlépcsők és a paloták világát. Fotói úgy őrizték meg Párizst, mint a forró láva Pompej köveit, Titkos Párizs című albumának lapjain úgy elevenedik meg a harmincas évek pittoreszk világa, mint valami Renoir-fimben: csavargók és vagányok kavarognak itt, trógerek és csatornapucolók, a Magic Citybeli traveszti-bál férfipárjai, a Quincampoix-utcai örömlányok, Conchita, a hastáncosnő, a Majomember, a titokzatos Bengalie, a Blomet-utcai néger bál táncosai, Kiki-Montmartre, Rose és Lydia, és mindnyájuk között a legkülönösebb teremtmény, a baudelaire-i lidércvilág tündére: a la Mő-me-bijou, a Chaillot bolondja. Brassaï töviről hegyire ismerte a várost, lefotózta a falakra vésett Graffitiket, az utcakölykök krétarajzait, többször letartóztatták, sokszor menekülnie kellett a felbőszült stricik elől, egyszer féltve őrzött kazettáit is ellopták. Vaku nélkül dolgozott, az expozíciós időt egy gauloise vagy egy boyard elszívásával mérte, soha sem guggolt le, nem csavarodott fotóriporter-pózba, „szemmagasságból" fotózott egy 6x9-es Bergheil de Voigtlanderrel. Nem kereste az extremitásokat, nem hajszolta a szenzációt. Az elsők között volt, akik kivívták a fotónak azt a jogát, hogy a múzeumok és kiállítótermek falai közé bebocsáitatást nyerjen. Legújabb kötetében, az Életem művészei című gyűjteményben híres portréi szerepelnek; Matisse, Bracjue, Picasso, Maillol, Miró és a többiek képei. A fülszövegen az első mondat így hangzik: „Brassaï (született Halász Gyula] magyar származású fotóművész."
– Mikor járt utoljára Magyarországon?
– 1917-ben. Budán érettségiztem.
– Azóta soha többé nem tért vissza?
–Nem. Sosem volt időm. Pedig szerettem volna. De szülővárosomban, Brassóban sem jártam. Mindig a szüleim jöttek ki Párizsba,
amíg éltek.
– Mit tud a mai Magyarországról?
– Ott mennek legjobban a dolgok.
– És Erdélyről?
– Pár évvel ezelőtt az egyik ottani magyar hetilapban megjelentek a fitalkori leveleim.
– Beszél még magyarul?
– Nem beszélek magyarul.
– Magyar barátai közül kikre emlékszik?
– Tihanyi Lajosra, Dodóra. Együtt csavarogtunk annakidején Párizsban. Károlyi Mihályra, a Coupölé-kávéházban sakkozott, Bartókra, akinek még Budapesten elvittem első írásomat, egy balettet, hogy zenésítse meg. Illyés Gyulára, aki a Magyarországon is kiadott Picasso-könyvem előszavát írta. Sokszor kerestek televíziótól, a rádiótól is, de ezer évig kellene élnem, hogy mindenkivel találkozhassam.
– Hosszú ideig ingadozott a festészet, az írás és a fotózás között. Mit jelent Önnek ma a fotó?
– Egyre többet. Sokkal jobban kifejezi századunkat, mint a festészet vagy a szobrászat. Minden kornak megvan a maga művészete, a miénk a fotó. Még akkor is, ha bizonyos értelemben nyugodtan mondhatjuk, hogy a fotó anti-művészet, hiszen minden az objektíven és a kémiai folyamatokon kersztül történik. A csodás éppen az, hogy a fotóművész egyénisége mindennek ellenére átüt. Számomra talán ezért nagyon intim dolog a fotó. Olyan mint egy napló. Itt jártam, ezt láttam. Ez létezett.
– Sem a kollázs, sem a fotóriportázs nem érdekelte soha, pedig mind a szürrealisták, mind a szociofotó hívei a barátai közé tartoztak. Miért maradt érintetlen a hatásuktól?
– A szürrealistákkal sosem értettem egyet. Számomra a valóság, a körülöttem zajló élet sokkal érdekesebb, varázsosabb volt, mint az ő összes „álomlátásuk". Ismertem nagyon rossz festőket, akiket a szürrealisták istenítettek, mert ők a műalkotásokat nem a minőségük, hanem a témájuk szerint ítéltek meg. Nem a művészetet szerették, hanem a „témát". A szociofotóval kapcsolatban pedig annyit; én nem voltam soha fotóriporter, bár az amerikai sajtó az Éjszakai Párizsnak és a Titkos Párizsnak éppen a szociológiai vonatkozásait emelte ki. A propaganda nem érdekelt. Én nem megítélni akartam a világot, csupán ábrázolni. Amilyennek láttam. Balzac sem ítélkezett soha, leírta a társadalmat. Ahogy látta. Regényeiben mégis benne van az ítélete is. Én semmit nem találok ki, mindent elképzelek.
– És ez a rengeteg doboz és fotó körülöttünk?
– Az életem dokumentumai. Szép lassan kiadom őket, kötetenként. De nem kapkodok; a fényképnek, mint a jó bornak, idő kell.
– Ennyire bízik a fotó hatásában?
– A legjobb fotók belevésődnek az emlékezetbe. A borostyánban és a széndarabokban néha egy-egy növény vagy hal vázának a lenyomatát lehet megtalálni. Ezek a természet fotói. Abban bízom, hogy amit én csinálok, hasonlít ehhez.

Forrás: Vinkó József: Az ember harmadik bőre. Pátria Könyvek, 1989


2016. november 28., hétfő

Remek interjú egy (amatőr) fotóssal



A fényképezés inváziójának kellős közepén oázisnak hat az a beszélgetés, amelyet Gáspárik Attila folytatott az Erdélyi Magyar Televizióban Hajdú Tamás nagybányai állatorvossal - ahogyan ő nevezte magát: amatőr fényképésszel. Hajdú Tamás az interjú felvételét (a youtube révén) feltette fotós blogjára, s érdemes végighallgatni a 25 pereces tartalmas beszélgetést, amely nem csak a fotográfia mai gondjait hozza felszínre, hanem emberileg is nagyon tanulságos.
Megtudtam belőle például, hogy Hajdú Tamás fia annak a fotográfus-fogorvosnak, akinél a nyolcvanas évek végén egy izben vendégeskedtem Szilágysomlyón, aki nem csak fotózott szabad idejében, hanem szobrászkodott is és sikerrel vezette a kórháziak szinjátszó körét. 

Hajdú Attila fotós trükkje
Az interjúban a fiú kegyelettel beszél apjáról, aki tulajdonképpen ránevelte a fotográfia szeretetére és talán a fotós látást is tőle örökölte. Igy aztán nem csodálkozom, hogy Tamásnak visszhangos sikerei vannak bel- és külföldön egyaránt, s valami derűs nyugalommal tud beszélni arról, hogy számára milyen spontánul levedli magát a környező világ.
Örvendek ennek a váratlan "találkozásnak", már csak azért is, mert úgy tudom: Hajdú Attila 2012 táján elhunyt. De olthatatlan alkotó szelleme lám, tovább él a fiában - abban a nemzedékben, mely digitálisan, de teszi a maga dolgát, legjobb tudása szerint.
Székely Sándor fotója Hajdú Attila csiksomlyói
szobráról

Hajdú Tamás: In memoriam Hajdú Attila


2016. október 23., vasárnap

Archivumokról (1): Népszabadság

Most, hogy egykori sajtósként értetlenül állok a (néhai) Népszabadság teljes internetes archívumának az eltűnése előtt (!!!), valami miatt ez a szó jut eszembe: gyilkosság... Mindenek előtt az eltűnt szellemi értékek miatt, amelyekbe beletartozónak vélem azokat a képírói remekléseket, melyeket a Népszabadság fotórovata az elmúlt évtizedek során felhalmozott.
A lap bezárásának bizonytalan, kusza első napjaiban a hvg.hu összegyűjtött "pro memoria" gesztusként néhány tucat kiemelkedő "népszabis" fotót és közzétette saját oldalán. Nem álltam meg, hogy kegyeleti gesztusként át ne mentsek blogomba is néhány kedves fotót tünékeny pillanatnak látszó mindenkori életünkről.
Egy lap fotó rovata ugyanis több mint a szövegek gyűjteménye. A hirek, az események úgy-ahogy rekonstruálhatók a papir lapgyűjtemények hasábjairól. A képminőséget sajnos, a papir nem őrzi - csak az eszmét és a gondolatot. A kép halott szellemét...


Bócsi Krisztián: Ipul, a  dzsungellakó, Bukit Lawang, Észak-Szumátra, Indonézia, 2014 © Magyar Sajtófotó Pályázat archívuma

Boros Jenő: Crossviadal © Magyar Sajtófotó Pályázat archívuma
Erdei Katalin: Szeretetotthon © Magyar Sajtófotó Pályázat archívuma

Fejér Gábor: Moszkva © Magyar Sajtófotó Pályázat archívuma

Gárdi Balázs: Tiszai halpusztulás, 2000 © Magyar Sajtófotó Pályázat archívuma

Kocsis Zoltán: Útban a röszkei menekülttáborba, 2015 © Magyar Sajtófotó Pályázat archívuma
Kovács Bence: Késésben (O.V., Hold utca)
© Magyar Sajtófotó Pályázat archívuma

2016. október 12., szerda

Tizenöt 1956-os fénykép emlékezete (III - befejező rész)

7.
Haris 56-os fotóiról a Fotóművészetben

Haris László több ízben is, s nem csak Magyarországon, kiállította ’56-os „túlélő” felvételeit. Előhívásuk, kidolgozásuk, majd megsemmisítésük körülményeiről az alábbiakat mesélte:

„November 2-án biztos, hogy nem hívtam elő, utána következett november 4-e! Szörnyűséges reggel köszöntött ránk, hiszen 2-án és 3-án nyugalom volt, de 4-én, ami vasárnapra esett, hajnalban óriási lövöldözésre ébredtünk, soha nem hallott mennyiségű lövedék csapódott be – hallhatóan egész közel (lehet, hogy ötszáz méterre!) -, mindenesetre nagyon ijesztő volt. Bekapcsoltuk a rádiót, hallottuk Nagy Imre beszédét, hallgattuk, amint segítséget kér a világtól, hallottuk, hogy csapataink harcban állnak, hallottuk, hogy megtámadták a szovjet csapatok Budapestet; és láttuk, hogy nagy baj van. Szüleim emlékeztek még a háborúra, úgyhogy az egész ház szépen levonult a pincébe. Talán egy hetet töltöttünk ott, ugyanúgy az óvóhelyen, mint a háború alatt... Fontosnak tartottam, hogy ezek a felvételek elkészültek. Hosszasan nem mentünk iskolába, szénszünet is volt, talán valamikor január végén kezdődött csak el az iskola. Bőven volt időm arra, hogy előhívjam a képeket és megcsináljam a nagyításokat. Nem félhettem nagyon, mert bevittem ezeket a képeket az iskolába, amikor újra elkezdődött a tanítás, és rég bevált szokásom szerint, ahogy az iskolai kirándulások után is, mutogattam az osztályban őket, és adtam belőlük a barátaimnak. Így volt 1957 elején, és biztos vagyok abban, hogy még mindig akad olyan osztálytársam, aki őriz talán egy-két fotót.”

1957 őszén Haris László elsős gimnazista lett. Következett az illegális cserkészcsapatban való részvétele: a kis társaság természetjáró csoportként álcázta magát, s ilyen akkoriban sok működött Magyarországon. A súlyos ’56-os perek lezajlása után a hatóságok rendre „rászálltak” az ilyen és ehhez hasonló illegális szerveződésekre is. Embereket építettek be, másokat lekaptak, behívtak. Házkutattak.

1960-ban Haris László és társai úgy gondolták: jobb, ha meghúzzák magukat. A vészjelet egy barátjuk esete adta meg, aki elmondta nekik, hogy jelentést kell írnia róluk, tehát ne beszéljenek előtte kompromittáló dolgokat... Az első letartóztatások hírére Haris László úgy döntött: az ’56-os képeket a hatóságnak nem szabad megtalálnia!

„Fogtam magam – ez 1960 őszén történt –, és az összes negatívot (amelyeket egész rendesen karbantartottam) és kópiát, amit össze tudtam szedni – elégettem!... Pontosabban akkor azt hittem, hogy mindet. Beledobtam a tűzbe, s magam láttam, hogy elégnek! A negatívok is, meg a kópiák is, hogy ne legyen semminek nyoma.”

A leendő művész ekkor 17 esztendős volt. A történet pedig így folytatódik:

„Teljesen véletlenül, valamikor 2000-ben, itthon, már itt a Mátyás téren (ahol 1976 óta lakunk), a régi dolgok közt kutatva fölfedeztem két 1956-os képemet! Ezek nem a kockák, hanem a 6×9-es nagyítások, mert a negatívokat tényleg elégettem! Nincs remény tehát, hogy belőlük találok valamit. De ezt a két kópiát jó negyven évre rá, megtaláltam. Ekkor én már ismert fotográfus voltam, egy cikk is kerekedett a történetből, a Népszabadságban jelentette meg Trencsényi Zoli barátom 2000. október 23-a környékén, talán pontosan 23-án! Ebben én elmondtam az 1956-tal kapcsolatos élményeimet, és azt is, hogy ez a két kópia véletlenül került elő, jóval az „elégetés” után. Egy kép is megjelent a lapban, „A NÉP" című fotóm.”

8.

Ezután már ismert a történet.

Haris László történelmet írt 1956-os fotóival. Természetesen, nem ezek teszik őt jelentős fotóművésszé, inkább csak árnyalják szakmai életútját, művészi etikájának hitelét.

Erdélyben, a Székelyföldön jól ismerik munkásságát, igénybe veszik jelentős szakmai tapasztalatát, alkotó táborokba hívják, kiállításokon szerepeltetik képeit. Szakmai remekléseknek tartott panoráma-felvételei ugyanazt a totalitás-igényt juttatják kifejezésre, amely valamikor elindította őt Budapesten, 1956 harcos helyszínein.

Felhasznált források:

Haris László: 73 év fontosabb állomásai – kéziratban

Baki Péter: 15 előkerült fénykép. Haris László 56-os felvételei - Fotóművészet, 2006. 3-4. szám.

Szakolczay Lajos: Jövőkép – gyerekszemmel. Magyar Napló, 2006 / 10. szám

Medveczky Attila: Az értékes fénykép nem ég el. 2012; http://www.eredetimiep.hu/

2016. október 6., csütörtök

Tizenöt 1956-os fénykép emlékezete (II)

4.

Haris-fotó a Magyar Napló hátlapján
A Szakolczay-interjú jóval több ’56-os emlékezésnél. Benne van Haris László fotóművésszé válásának korai motivációja is, a családi és környezeti hatásokkal egyetemben.
Fotózni ugyanis a nála nagyobb bátyja példájára kezdett.
„Engem már egészen kicsi gyerekként nagyon érdekelt a dolog s az, amit ő csinált, úgyhogy én már a szó szoros értelmében hatéves koromban fényképeztem. Kaptam egy Kodak box gépet, ami 4×6 és feles képeket csinált (ez a film méret ma már nincs is, eltűnt a világból), s megtanultam a bátyámtól előhívni a képeket. Lehetett Devofort és Fixofort vegyszereket kapni hozzá, és tudtam kontaktolni, tehát azonos méretű papír kópiákat csinálni. Még most is van olyan képem, amelyet hatéves koromban készítettem. Ahogy nőttem, egy kicsit mindig tökéletesítettem ilyen irányú tudásomat. Tíz-tizenkét éves koromra már egész jól tudtam fényképezni. Például az említett Somorjai tanár úr–féle osztálykirándulásokon rengeteget fényképeztem, otthon megnagyítottam, majd bevittem az iskolába s egy forintért árultam a képeket. Osztálytársaim örömmel vásárolták meg tőlem őket. Még most is vannak olyan képeim, amelyeknek a hátára ráírtam a dátumot meg azoknak az osztálytársaimnak a nevét – Tancsa, Turopoli, Szalmási, Kulcsár –, akiknek készítettem a nagyításokat.”



5.

A kamasz Haris Lászlónak nincs közvetlen, amolyan „forró” 1956-os élménye, mert a forradalom napjainak jó részében odahaza tartózkodott: szülei féltették, hogy bajba keveredik. Épp elég izgalom volt a számukra, hogy László műszaki egyetemre járó bátyja már az első napokban bement az egyetemre, ott beállt egyetemi nemzetőrnek, s utána semmi hírt nem hallottak róla, egészen november 4-éig, amikor a parancsnokuk szélnek eresztette az egyetemista fiatalokat, hogy életüket megmentse. Haris bátyja szerint akkor már erősen tűz alatt volt a Szabadság híd, s ő a híd végének pillérei között kúszott át.
Ehhez képest a gimnazista Lászlónak „szerencséje” volt...
– Október 23-án mi délutánosok voltunk, és Péter tanár úr, a tornatanár bejött az osztályba, hogy néhány gyerekkel (közülük az egyik én voltam), a tanáriból egy heverőt átcipeltessen a Dugonics utca melletti Vajda Péter utcába, a kárpitoshoz – olvashatjuk a Szakolczay Lajosnak adott interjúban. – Már kezdett sötétedni, amikor tanítás után elvittük a műhelybe a heverőt. Gyalog jöttünk hazafelé. A Kálvária tér sarkában volt egy közért, és még járt a villamos. Láttunk egy embert, aki valami ládarakás tetején állt és szónokolt, s már hallani lehetett a lövéseket a Rádió felől. A Szigetvári utca csak egy ugrásra van onnan, úgyhogy otthon is hallották a lövéseket. Édesanyám nagyon aggódott, nem tudta, miért értem későn haza. Édesapám már hazajött a gyárból, és este a rádióra tapadva figyelték a híreket. A következő napokat otthon töltöttük. Miután a bátyám elment, engem nem engedtek ki az utcára – és annál én jobb gyerek voltam, hogy szüleim tiltása ellenére kimenjek! Úgyhogy szót fogadtam, és otthon maradtam. Az eseményekről a rádióból értesültünk...
Haris László arra is emlékszik, hogy azokban a napokban nehéz volt élelmiszert beszerezni, bár közvetlen életveszély a környékükön nem volt. Édesanyja járt ki a közeli Teleki-térre, s ő mesélte, hogy az oda érkező falusiak rengeteg élelmet hoztak és mindent nevetségesen olcsón árultak... Édesapja egy-két napi otthonmaradás után bement a gyárba, majd ott beválasztották a munkástanácsba, de esténként hazajött a családhoz.
– November 2-a gyönyörű szép nap volt, mert megtudtuk a rádióból, hogy a szovjet csapatok elhagyták Budapestet. Úgy látszott, győzött a forradalom. Csend volt a városban, sütött a nap. Ekkor kaptam engedélyt a szüleimtől, hogy elmehetek fényképezni...
Ezekkel a szavakkal indította képzeletbeli fotós sétáját Haris László a Magyar Naplóban közölt 2006-os interjúban.

6.

A fotós séta akár pár mondatban is összefoglalható, de a csodával határos módon előkerült fényképek megérdemlik a történelmi eseménynek kijáró felidézést, részletezést. Ehhez a fotóművész által a leghitelesebbnek és legpontosabbnak tartott forrásdokumentumot, a Szakolczay-interjút hívjuk segítségül, a Haris László fotóinak társaságában.
(Az itt következő emlékezés-füzér az interjú szövegére épül, a mesélés kedvéért mellőzve a közbevetett riporteri kérdéseket.)

A NÉP (Szabad Nép székház)

Indulunk Amerikába!

Iparművészeti Múzeumnál

Magyar tank a Kilián laktanyánál

Kilőtt szovjet tank a Kiliánnál

Kisfaludy utca

Ásatás a Köztársasági téren

Szabad Magyar Rádió

Múzeum körút

Otthon Áruház

Pollack M. tér

– Első utunk a Köztársaság térre vezetett. Ott láttam az ásatásokat – tudod, akkoriban az a hír járta, hogy a Köztársaság tér alatt, a pártház körül földbe vájt alagutakban, politikai foglyokat őriznek. Az ávósok által megkínzott foglyokat. S ezeket elkezdték ott – markológéppel – kibontani... Utána kimentünk az Erkel Színház mellett vagy a pártház mellett valamelyik utcán a Rákóczi útra. Nem volt szétlőve teljesen, viszont az Otthon Áruházat (amely akkor a Divatcsarnok volt), elképesztően szétlőtték!...
– Emlékszem, az utcán járkáló emberek nagyon szívélyesek és boldogok voltak. Kedvesen mindenféléről szót váltottak – adták egymásnak a híreket (gondolom, ennek egy része igaz volt, más része nem), és azt beszélték, hogy az épületet az oroszok bombázták le. Nem tudom, igaz-e? De az biztos, hogy földig le volt rombolva a négy- vagy ötemeletes épület. Pedig tudomásom szerint ott nem is volt semmiféle forradalmi góc. Legalábbis nem hallottuk, hogy lett volna ott valami ellenállás... talán valamelyik ablakból rálőhettek egy orosz tankra? És ezt azután csinálták...? De hogy ilyen „elmebeteg” dolgok történtek, arra pár száz méterrel később, a Rókus kápolnánál jöttünk rá.
– A Rókus kápolna úgy helyezkedik el, hogy ott egy kicsit megtörik a Rákóczi út, s a Rákóczi útnak az egyenes vonalába – mintegy – beleugrik a Rókus kápolna. Teljesen szétlőtték! A tornyát lelőtték, és nagyon sok belövést kapott. Ezt is lefényképeztem. Aztán mentünk tovább a Múzeum körúton a Kálvin tér felé. A Kálvin-téren találkoztam egy pénzgyűjtő akcióval – tudom, hogy több is volt a városban, én mindenesetre itt láttam: a forradalom árváinak felállítottak egy becsületkasszát (egy katonaládát vagy faládát, fedele kinyitva), és tele volt százforintosokkal! Egy cédulát olvashattunk fölötte: „Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családjának". Ezt is lefényképeztem.
– A Rákóczi út és a Körút sarkán még állt a Nemzeti Színház, és a Népszínház utcával szemben ott állt a Szabad Nép Székház. Ennek az épületnek a földszintjét, a Körút felé eső részt egy nagy könyvesbolt, a Szikra Könyvesbolt foglalta el. Ezt a forradalom alatt – nyilván a kirakat tele volt Marx, Engels, Sztálin és Rákosi műveivel – betörték és a könyveket máglyára dobták. Még lehetett látni a betört kirakatot és a könyvégetés nyomait. A hatalmas betűs SZABAD NÉP feliratot a tömeg le akarta verni (vörös csillagot akkor már rengeteget levertek a városban), és amikor nekikezdtek, nem verték le teljesen a szöveget; hanem annyit meghagytak: A NÉP! A Szabad Nép feliratból ez lett: A nép! Fantasztikus ez a fotó! Nyilván gyerekként is észrevettem ennek a fenségét, hogy „a nép, mint büntető hatalom"! – és lefotóztam...
– Annyi esztelen pusztításnak volt nyoma... Valószínű – ezt én nem tapasztaltam, csak a hírekből és az elbeszélésekből tudom –, hogy ... az orosz katonák féltek. Persze hogy féltek. Mert egyrészt azt sem tudták, hol vannak, másrészt egy városban tankkal közlekedni borzasztó veszélyes. Láttunk kiégett tankokat, amelyeket Molotov-koktélokkal gyújtottak föl. És el tudom képzelni, hogy ezek a katonák nem is csak pusztítási szándékból, hanem félelmükben lövöldöztek össze-vissza. Hogy így talán senki nem mer odamenni a közelükbe. Nem tudom, ez hogy lehetett...
– Utána a Kálvin tér felé fordultunk, a Múzeum körútra. Ott volt az a széttaposott villamos, egy 49-es, eléggé roggyant állapotban (egy tank ment neki), azt lefényképeztem... S mielőtt a Kálvin térre értünk, bementünk a Bródy Sándor utcába, a Rádióhoz. A Rádióról tudtuk, hogy hatalmas harc helyszíne volt a forradalom indulásakor – és valóban, le tudtam fényképezni az összedőlt, szétlőtt épületet, előtte a vászonra írt fölirattal, hogy „Szabad Magyar Rádió". Készült egy pár felvétel a Nemzeti Múzeum háta mögött is, ahol szintén látszottak a harc nyomai. Ott készült az egyik kedvenc képem, a Pollack Mihály téren, egy oldalkocsis motorosról, aki éppen indul valahová. Ez nagyon jellemző: viharkabát (mint viselet) és motorral indulás valahova... Utólag azt a címet adtam a képnek, hogy „indulunk Amerikába".
– /Reggel/ Tíz óra tájban indultunk, s olyan három-négy óra tájban érkeztünk haza. Novemberben már korán sötétedik, s ennek a gépnek fénymérője sem volt. Nagyon izgalmas volt technikailag, mert egy táblázatból lehetett megállapítani, hogy mennyit kell exponálni. Akkor így fényképeztek az emberek, de én akkor már elég jól ismertem ezeket a paramétereket, és ezért sikerült ilyen változó körülmények között, városban is, használható képeket csinálni. A Kilián laktanya nagy élmény volt: ott állt a kapuban egy magyar tank, amire azt mondták, hogy Maléter tankja. (Hogy az volt-e, nem tudom, mindenesetre a Kilián laktanyának Maléter volt a parancsnoka, és ez egy magyar tank volt, hatalmas Kossuth-címerrel az oldalán.) Ez a tank láthatóan beállt a főbejáratba – hogy őrizze az épületet...
– Vele szemben pedig – talán negyven-ötven méterre a Kálvin tér felé (még a Kilián épület előtt) – állt egy orosz tank, amely ki volt lőve. Lefényképeztem. A tank elején volt egy körülbelül ötven-hatvan centis luk. Azt mondták, hogy a páncéltörő lövedék ott hatolt be. Oda bele lehetett nézni... Nem tudom, hogy ezt lefényképeztem-e, vagy ha igen, akkor nem sikerült a felvétel, mert természetesen a tank belsejében sötét volt. De arra emlékszem, szemmel jól lehetett látni, hogy bent emberek vannak... „összesült" emberek. Nyolcvan centisek, borzasztó látvány volt. Azok az orosz katonák, akik ott benn voltak – mikor a tank felrobbant és kiégett –, mind megégtek. Magát a tankot lefényképeztem. Aztán mentünk tovább, s itt készült a leggyönyörűbb képem, a Kisfaludy utca és Üllői út sarkán: egy magyar tank áll a Kisfaludy utcában, Kossuth-címerrel, vele szemben éppen jön egy teherautó kapaszkodó forradalmárokkal, és az előtérben egy puskás ember halad. Ez a felvétel, (nem is tudom, hogy sikerülhetett!), mai szemmel is remek. Ma is vállalnám, és örülnék, ha ilyet csinálnék hasonló szituációban!
– A Kisfaludy utca után a Corvin-köz következett... S emlékszem még a Práter utcára. A Práter utcában volt egy csata, azt is lefényképeztem. Ma nincs meg erről a képem. Akkor egyetlenegy tekercs filmem volt, és a Taxona gép ötven felvételt csinál (mert nem 24×36-os, hanem 24×24 milliméteres kép fér rá egy tekercsre). Én tehát olyan harminc-negyvenszer, maximum ötvenszer kattintottam. Részben hiányos tudásom, részben a kezdődő sötétség következtében természetesen a felvételeknek egy jó része nem is sikerült. Mindenesetre a Corvin-közben is készült egy-két kép, és a Práter utcáról is volt vagy három képem...


(Befejezése következik)

2016. október 4., kedd

Tizenöt 1956-os fénykép emlékezete (I)

1.

A Pártháznál * Fotó Haris László
A rendkívüli események tövében szinte természetes, hogy rendkívüli teljesítmények nyílnak. A magyarországi 1956, s különösen annak budapesti forgataga, minden bizonnyal ilyen események lehettek, megtermékenyítve egész nemzedékek fantáziáját, tettvágyát.
A forradalmi történések lüktető napjaiban teljesen természetes volt, hogy lelkes kamaszok maguk is fegyvert ragadtak és beálltak nemzetőröknek Budapest barikádjain. Hozzájuk képest a tizenéves, általános iskolába járó Haris László tette, aki 1956. november 2-án szülői engedéllyel és nagybátyja személyes felügyeletével bejárhatta – fotózó bátyjától kölcsönvett fényképezőgéppel – a forradalom rádióadásokból megismert helyszíneit, első olvasatra banálisnak és ártalmatlannak tűnhet.
Mint később kiderült, nem volt az. Mert Haris László a séta alatt önfeledten fotózott – mindent, amit látott. És büszkén ment haza a zsákmányával – a gépben található filmmel.
Két nap múlva bekövetkezett a szovjet invázió. A forradalom elbukott. A kamaszfiú a kényszerűen megnyúlt iskolai szünet alatt előhívta a képeit és kópiákat, nagyításokat készített róla, majd 1957 elején, mikor újrakezdték a tanítást, osztálytársainak bőven juttatott belőlük. Valamivel később, látva az 56 utáni retorziókat, megijedt: ha megtalálják nála a felvételeket, komoly baja történhet, s elégette a filmeket és a kópiákat. Ezek után úgy tűnt, hogy 1956 képi emléke már csak a szívében él tovább.

2.

A kamaszfiú időközben fölnőtt, szakmát tanult, szép sikereket ért el a fotóművészet . és általában a művészetek – terén. Az odáig vezető útját így foglalja össze 73 év fontosabb állomásai című, rendelkezésünkre bocsátott, 2016 szeptemberében kelt életrajzi visszaemlékezésében:
1957-ben már Vörösmarty-s diákként belépek egy illegális cserkész csapatba. Együtt járjuk a természetet, nyaranként táborozunk azóta is. Az együtt töltött túrák, lelkigyakorlatok, a hatvan éves barátság rengeteg közös élménye ma is a legfontosabb számomra.
1968 nyarán diploma a Budapesti Műszaki Egyetemen. Ha valaki utána számol az éveknek, hamar rájön, hogy valami hiányzik. Hát igen, másodéves egyetemistaként rájöttem, hogy a fényképezés, a film és általában a művészetek jobban érdekelnek, mint a műszaki tudományok. Ekkor érnek Magyarországra a francia és a lengyel új hullám filmjei. Harmincszor nézem meg Wajda Hamu és gyémántját, minden időmet kitöltik Truffaut, Godard, Kawalerowicz, Munk, Wajda és Polanski filmjei, jönnek a japánok, a Homok asszonya, a Vihar kapujában s mindenek fölött Fellini. Az Egyetemi Színpadon Perneczky tart hihetetlenül izgalmas előadásokat a modern képzőművészetről, nem csoda, hogy háttérbe szorul a perdület vektor nyomatéka és abba hagyom az egyetemet. Két év múlva szüleim és nálam okosabb barátaim tanácsára (lásd: cserkész csapat) mégis folytatom és be is fejezem az egyetemet; gépészmérnök vagyok.
1968 szeptember. Házasság Ildikóval. Nagy örömünkre öt gyermekünk születik, akiktől – egyelőre – kilenc unokánk van.
1969 Szürenon kiállítás Budapesten. Művészi pályám igazi kezdete. Az akkor szerveződő Új Magyar Avantgarde művészeiben találom meg a leginkább inspiráló, ihlető legfontosabb társakat. Néhány név a teljesség lehetetlen igénye nélkül: Csáji Attila, Csutoros Sándor, Molnár V. József, Haraszty István, Pauer Gyula, Hencze Tamás, Lantos Ferenc, Karátson Gábor, Papp Oszkár, Türk Péter, Prutkay Péter. A Szürenon után több, mint 10 évig csak képzőművészeti kiállításokon szerepelek fotóimmal.
1970-73 Balatonboglári Kápolna Tárlatok. A Galántai György által bérelt kápolnában szabad kezdeményezésként megvalósuló tárlatok, rendezvények, koncertek, színi előadások hamar kivívták a Központ rosszallását. A ránk küldött rengeteg manipuláló, fenyegető, aggódó és ígérgető, közben folyamatosan jelentő ügynökök hálózata még ma is felderítetlen. Személyük nem is lényeges, mert a lényeg az, hogy a Pártközpont négy évi manipulációja sem tudta a boglári Kápolna Tárlatokat olyan irányba terelni, ami a hivatalos kultúrpolitika számára elfogadható lett volna. Ekkor jött az Übü királyi fordulat: egy osztag állig felfegyverkezett katona megtámadta a Kápolnát, ahol épp színi előadás folyt. Mindenkit kizavartak, majd befalazták (!) a kulccsal egyébként biztonságosan zárható kápolnát.
1973-1980 A szűkülő kiállítási lehetőségek miatt konceptuális művek, performanszok korszaka egyedül és közösen Csutoros Sándorral, Molnár V. Józseffel, Szemadám Györggyel.
1980-1990 Boldog, nyugalmas tíz év a Pannónia Filmstúdióban. Már kizárólag a fotográfiával foglalkozom, megismerkedek az animációs filmkészítés technikájával, sok kitűnő művész baráttal, Orosz Istvánnal, Reisenbüchler Sándorral, Horváth Máriával, Jankovics Marcellal, Dargay Attilával, Szoboszlay Péterrel, Vajda Bélával, másokkal. Orosz Istvánnal közösen rendezett animációs rövidfilmünk az Apokrif.
1990-ben rendszerváltás a Pannoniában is: egyszerre kapom meg tíz éves munkahelyi hűség jutalmamat és felmondásomat. Azóta vagyok „szabadúszó” művész és kényszervállalkozó.
1989-ben alapító tagként bekapcsolódok a Nemzetközi Kepes Társaság munkájába. Ez a magyar Kepes György nevét viselő nemzetközi társaság művészekből és tudósokból áll. Célja a Kepes-i gondolat korszerű tovább éltetése, a művészet és tudomány határterületeinek művelése, az új tudományos eredmények hasznosítása a művészetekben.
1996 óta napjainkig újra fényképezek absztrakt fotókat festmények apró részleteiről. Az 1973 előtti munkák folytatása ez. A világ fölfelé és lefelé tartó végtelenségének megnyilvánulásai ezek a szokatlanul nagy méretű – több méteres - fotográfiák.
2007-ben meghívnak rendes tagnak a Magyar Művészeti Akadémiára. A Makovecz Imre által alapított Akadémia meghívása nagy megtiszteltetés, a Kecske utcai megbeszélések, rendezvények, előadások pedig meghatározó, fontos kulturális események számomra.
2008-tól munkáim jelentős része a digitális fényképezés speciális lehetőségeivel foglalkozik, több idősíkot rögzítő panoráma képeket készítek. Az új képek nagy része Erdélyben készült, ezek összetartozásunk, sorsunk azonosságának jelképei.
2011. november 5-én a Művészeti Akadémia köztestület lett. Az Akadémia Felügyelő Testületének megválasztott, majd 2014-ben újraválasztott tagjaként energiáim nagy részét leköti a munka és az aggodalommal terhes remény, hogy az Akadémia méltóvá tud-e válni megfogalmazott céljaihoz. Az eredményről majd utódainkat kell megkérdezni 50-60 év múlva. „

3.

Ágyú az Üllői úton * Fotó Haris László
A fentebb leírtak sorában, azokhoz mérten csupán egy apró mozzanatnak tűnik az alábbi közjáték:
2005-ben a neves Kolta fotógalériában Haris László tárlatot rendez. A nyilvános megnyitó beszélgetésen szóba kerül az 1956-os fotós kaland, meg sajnálatos sorsuk is – hogy akkor készült fotói elvesztek a közönség számára. A fotóművész elmeséli, hogy az ezredfordulón, hála rendetlenségének, előkerült ugyan néhány nagyítása, de a nagy többség megsemmisült.
Az érdeklődő közönség soraiban jelen van egykori gimnáziumi osztálytársa, jó barátja, Varga László, aki pár hétre rá bevallotta: nála megtalálható 15 nagyított kép az „56-os sorozatból.
„Ő 1959-ben eljött hozzám – emlékezett vissza a művész egy 2012-es interjúban –, és nagyítottam számára egy sorozatot, amit megőrzött, s mikor angol barátai Budapestre jöttek, megmutatta nekik ezeket a fotókat.”

Az így csodával határos módon visszanyert, cakkosan körbevágott 6×9 cm-es fényképeket Haris László számítógép segítségével kijavította, és felnagyította. Elkészültük körülményeiről, az 1956. november 2-án tett fotós sétáján általa látottakról-tapasztaltakról részletesen beszámolt abban a nagyszabású interjúban, amit Szakolczay Lajos készített vele és Jövőkép – gyerekszemmel címmel tett közzé a Magyar Napló című folyóirat 2006/10. számában.

(Folytatjuk)